Huszadik fejezet

Markus

Már korábban is kutakodtam a városi legenda után, de sohasem jutottam egyről a kettőre, mert akárhol is kerestem nem találtam többet rajzoknál. S ahogyan azt Rosa is mondta, a szüleink sem árultak el soha semmit. Viszont a félelem mindig ott volt a szemükben, talán még maguknak sem vallották be azt, hogy ők is ugyanúgy tartottak tőlünk, mint a falusiak. Attól függetlenül, hogy az ők gyerekeik vagyunk! S ebbe belegondolni is szörnyű,mert könyörgöm, ők mégiscsak a szüleink, az ember fia azt gondolná, hogy legalább szüleiknek mellettük kellene állni, de ami esetünkben még ők sem mernek mellénk állni. Abba pedig már bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha mi ketten Rosaval nem találunk egymásra, mi ketten a két kitaszított. Amióta megismertem őt, már az edzésekre sem járok el, pedig tavaly még az volt az egyetlen dolog – persze a főzésen kívül – ami le tudta kötni a figyelmemet, s ami elfeledtette velem azt, hogy hogyan néznek rám az emberek… szörnyként.
De szerintem az az igazán szörnyű, ahogyan bánnak velünk, hiszen ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek…
Rosa hangja szakította meg a gondolatmenetemet, s az eddig az alattunk elterülő ködbe burkolózott fenyvesekről az ő szemébe mélyesztettem a tekintetemet.
-Szerinted Pera néni mesélne nekünk erről az egészről, ha megkérnénk rá?
Mintha megfagyott volna egy pillanatra az idő, én végigtekintek a lányon. Azt mondják, hogy ha

valaki magányos, akkor az leríj róla, de Rosan ez nem látszik, annak ellenére sem, amiken keresztül ment, semmi jelét nem mutatja annak, hogy magányos lenne. S az a helyzet, hogy ezt mások is így gondolják. A suliban az a hír járja, hogy Rosa maga a fekete farkas,az Éjszaka lánya, s nem szólnak hozzá, mert félnek, hogy éjjel elmegy értük és felfalja őket álmukban… mások pedig fölényes magatartásáról harsognak ódákat: A lány, aki éjjel embereket fal fel, nappal pedig az áldozatait veti papírra. -Anyukám?- pedig, ha egy kicsit is megismernék, ha mernének közelebb jönni hozzá, rájönnének, hogy egy gyönyörű lánytól féltek egész idő alatt, akinek valójában akkor a szíve, mint amennyire tartanak tőle az emberek.
-Ühüm, szerinted?
-Hát nem tudom, attól a naptól kezdve annyira más lett, furcsán viselkedik… de talán egy kérdést megér!
-Rendben. Akkor... – állt fel s biccentett a hegy felé, amely egyre inkább közeledett.
-Menjünk! – feleltem, s megnyomtam az ajtó feletti megállító gombot, amint a szilárd talaj fülé értünk.

Miután kiszálltunk Rosa megragadta a kezemet, s úgy indultunk el a házunk felé. A kézfogás, olyan természetesnek hatot, mintha mindig is a kezemet fogta volna – s remélem, soha többet nem engedi el – mintha mindig is ilyen közel álltunk volna egymáshoz. Mostanában úgy érzem, mintha mindig is itt lett volna mellette, csak én nem tudtam róla.
-Ééés.. milyen meglepetést tartogatsz még mára? Hm? – nézett rám kíváncsian.
-Mint mondtam titok, de ígérem tetszeni fog, csak még néhány dolgot összepakolok, mielőtt beszélünk anyummal.
-Hmmm… azt hittem végre elmondod, hogy mi lesz a meglepi – mondta s közben előre biggyesztette az alsó ajkát, amitől én mosolyra húztam az ajkam, olyan aranyos, amikor duzzog.
-Nyugi, már nem kell sokat várni. – mondtam s közben még mindig mosolyogtam.
-Mocsok vagy! – mondta, de már ő is mosolygott.

Amikor beléptünk a házba, anyut nem találtam a konyhában, ahol általában szokott lenni.
-Pera néni? – kérdezte Rosa.
-Biztosan kint van az üvegházban.
-Nektek van üvegházatok? Ezt eddig nem is tudtam.
-Aham van, bár nagyon kicsi, csak épp akkor, hogy a virágoknak elég legyen.
-Áh, értem.
-Összepakolok, akkor még néhány dolgot a szobámban, mindjárt jövök. – szóltam neki, majd megpusziltam a homlokát.
Besiettem a szobámba, s a háti zsákomba, dobtam még a már az ágyamra kikészített plédeket és termoszokat, s a gyertyákat, az asztalomról.
Jól gondoltam, anyut tényleg az üvegházban találtuk meg, épp a virágokat ültetett, úgy látszik sikerült beszereznie néhány újat is.
-Szia anya. – köszöntem, majd, adtam neki egy nagy ölelést.
-Szia Mark, hamar visszajöttél. – köszöntött mosolyogva, s visszaölelt, a földes kezét eltartva tőlem.
-Hát még megyünk tovább, csak szerettünk volna kérdezni valamit.
-Megyünk? – kérdezett vissza, mert arra számított, hogy egyedül jövök haza.
-Igen, Rosa is itt van. – mondtam, majd Rosa bekukucskált, az ajtóm, mert ugye elég kicsi idebenn a hely.
-Ohh, rendben kérdezzetek!
-Anya elmondod, hogy mi is történik valójában körülöttünk?
-Hmm? Nem értem, hogy mire gondolsz.
-A falusiakra, a farkasra, a totemekre… - kezdte el sorolni Rosa, aki időközben az oldalamhoz bújt, hogy ő is beférjen.
-To-to-totemek? – kérdezte anyum, kissé megilletődően.
-Igen.
-Milyen totemek:
-Valójában álmomban jelentek meg, szóval lehet, hogy nem is jelentenek semmit, de volt egy fehér vérző farkas, egy barnamedve és egy szarvas, hatalmas agancsokkal, majd az álmom végén levetették bundájukat, és húsukat, és végül csak a csontvázukat láttam.
-Mikor álmodtad ezt?
-Ma hajnalban, de mondom, hogy lehet, hogy semmit sem jelent.
-De bizony jelent. – felelte határozottan anyu, meglepően határozottan. Most nem úgy viselkedik, mit néhány nappal ezelőtt, most sokkal összeszedettebb.
-De mit?
-Arra magatoknak kell rájönnötök! Ebben nem segíthetek! – mondta.
-Akkor legalább azt mondja el Pera néni, hogy mi közeleg? Állandóan ez a szó ismétlődik a fejemben…
-A napforduló. – hallatszott az egyenes válasz. – A vágta.

Sziasztok :)

Hogy tetszett a mai rész? -Szeretnék egy kis visszajelzést kapni tőletek, hogy mit gondoltok a történetről :)

A következő rész már úton van - belehúztam 😂 -  addig is puszillak titeket. 

Anna