Fülszöveg

"Tudom jól, hogy már réges-régen el kellet volna mondanom a fiamnak, de sosem volt bennem annyi erő és eltökéltség, hogy elmondjam neki az igazságot. Nem kellett volna annyira kiakadnom, amikor megjelent az éjjel a farkas... de nem tehetek róla.
Azt hittem, hogy már régen elfelejtettem, de úgy tűnik,a mai napig kísért a múltam.
Uram istenem mégis, hogy mondjam el neki? Belekezdeni sem tudok ebbe a szörnyűségbe!
Vajon, mit tenne most a helyemben? Mit kellene most tennem?
Nem tudom.
De egy biztos: ránk talált. Látott.
A gondolataimból a bejárati ajtó nyílása rántott vissza a valóságba.
-Markus?"

2016. november 30., szerda

Tizenkilencedik fejezet


Rosa



Már majdnem kiléptem a novemberi ködfergetegbe, amikor meghallottam anyukám hangját, miközben lerobogott mögöttem a lépcsőn.
-Rosa... ezt mégis mikor csinálta? - amikor felé fordultam a csontvázas rajzomat pillantottam meg, amit a levegőben lóbált.
-Az este, miért? -  nem értettem, a kérdését, hiszen rendszeresen rajzolok, most miért akadt fenn ezen?
-Akkor ebben az esetben, azt hiszem beszélnünk kell!
-Mégis miről beszélsz anya? Az ott csak egy egyszerű rajz!
-Nem Rosa nem értesz, ez nem csak egy egyszerű rajz! Hol látta ezeket?  - mutatott a csontvázakra.
-Álmomban...
-Mióta álmodsz ilyeneket?
-Hogy? Mármint rosszat?
A telefonom rezgésére lettem figyelmes, Markus volt az.

Mark: Merre vagy???

-Mi az?  - kérdezte anyu.
-Csak Markus...
-Nem! Szó sem lehet róla, hogy most vele találkozz! Most nem!
-Miért? - nem értem anyut,hogy miért viselkedik most így. Eddig sohasem bánta,ha vele találkozok.
-Figyelj ide Rosa, nem mehetsz el! Múltkor is olyan csúnya sebekkel jöttél haza és el sem mondtad, hogy mi történt veled!
-Mondtam már,hogy nekimentem az ajtófélfának.
-Rosa... nem néz engem hülyének, tudom, hogy nem így volt!
-Akkor, hogyan volt, ha ennyire tudod? Miért van az, hogy ti mindig jobban tudtok mindent és mégsem mondtok el semmit? Miért nem találkozhatok vele? Miért félnek tőlünk a faluban...?
-Azért kicsikém, mert.... - és nem folytattam nem mondja el már megint, hogy mi történik itt valójában! Csak állt előttem szótlanul, ugyanúgy, ahogyan az elmúlt öt évben tette, akárhányszor rákérdeztem. Sosem válaszolt...A kilincsért nyúltam, s kisétáltam az ajtón. Anyukám pedig ott maradt szótlanul a kezében a rajzommal.
Kitértem a kertünkből és a libegő felé vettem az irányt.
Szinte másra sem emlékszem, egész életemben rettegtek tőlem az emberek, mindig elkerültek. Úgy néztek rám, mintha valamilyen vírus lennék, valami nem e világi szörnyeteg. Persze ezt a szüleim nem vették észre, mert hazudtam nekik: hogy vannak barátaim, hogy jól érzem magamat, pedig leginkább sírni lett volna kedvem. Majd ötödik osztályban megismertem Emmát. Ő volt az első, aki közel engedett magához, Sokáig csak ő volt nekem, de nekem már ez is rengeteget jelentett. Olyan volt ő nekem, mint a fény az alagút végén - de mióta ők is megnyitották az éttermüket, elég ritkán sikerül csak találkoznunk... - viszont amikor kiértem az alagútból, nem Emma várt rám, hanem Markus. Az a srác, aki ugyanolyan múlttal rendelkezett, mint én, csak végül, hamarabb befogadták.

-Ez sokáig tartott. - mondta köszönés helyet Markus, amikor végre kiértem a lebegőhöz...
-Bocsi, csak egy kicsit összekaptam anyuval, s nem akart elengedni.
-De ugye minden rendben van! - nézett rám egy kicsit aggódó szemekkel.
-Persze. - feleltem s magamra erőltettem egy kis hamiskás mosolyt. S igyekeztem elterelni a szót. - Na és mit csinálunk? Hm?
-Hát, én egy beszélgetős délutánt terveztem, s a végén lesz egy meglepetésem!
-Hmm... kíváncsi lettem!!
-Na gyere.. - szólt, amikor leért elénk a következő fülke, majd megfogta a kezemet, s magával húzott.
Szeretek libegőzni, ilyenkor mindig szabadnak érzem magam.
Miután bezárta Markus az ajtót, már el is indult a kis fülke felfele a hegyre.
-Miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem Markustól, aki eközben a táskájában keresgélt valamit.
-Bármiről. - felelt egyszerűen, majd elővett két doboz sört, s átnyújtotta az egyiket.
-Köszönöm! Hát akkor,hogy megy a suli?
Nagyon sok téma felmerült a beszélgetés során, s szinte teljesen el is felejtettem mindent ami eddig történt velünk. Mindaz, amin keresztülmentünk, mintha egy rossz álom lett volna. Sikerült teljesen kikapcsolnunk ezeket a negatív és rémisztő dolgokat, s akkor csak a jelenre koncentráltunk. Olyan általános dolgokról beszélgettünk, akárcsak az osztálytársaim: a suliról, továbbtanulás, szerelem...
Viszont nem egy idő után ismét szóba kerültek a minket körül vevő történések... Markus elmesélte, hogy mi történt aznap amikor elindult megkeresni engem, beszélt a "látomásáról", arról, hogy hogyan talált meg engem, és szóba került, Pera néni is. A reakciója, az, hogy mennyire rettegett.
-Mondta, hogy mitől ijedt meg?
-Azt mondta, hogy eljön értünk, hogy ránk talált...
-Hmm miért van az, hogy a falu ennyire komolyan veszi ezt a régi legendát?? Hihetetlen, de komolyan, anyukám is teljesen kiakadt, amikor meglátta a rajzomat.
 -Milyen rajz?
Markus eddig végig kibámult a libegő ablakán, s úgy beszélt hozzám,de elkapta tekintetét a kinti ködfellegekről, s rám emelte azt.
-Az éjjel rémálmom volt... az erdőben voltam, majd egy tisztásra értem... vagy egyáltalán tisztás az erdőben?
-A legmélyében,a közepén egy kis tóval.
-Ott voltam, s három állat sorakozott előttem.
-Milyen állatok?
-Totemek. Egy farkas, egy medve és egy szarvas.
-És szerinted jelentenek valamit?
-Nem tudom, lehet, hogy csak egy egyszerű rémálom volt.
-De anyud megijedt!
-Jogos... viszont semmit nem mondott erről!
-És ha csak nem hagytad szóhoz jutni?
-Elég időt adtam az elmúlt öt évben!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése