Fülszöveg

"Tudom jól, hogy már réges-régen el kellet volna mondanom a fiamnak, de sosem volt bennem annyi erő és eltökéltség, hogy elmondjam neki az igazságot. Nem kellett volna annyira kiakadnom, amikor megjelent az éjjel a farkas... de nem tehetek róla.
Azt hittem, hogy már régen elfelejtettem, de úgy tűnik,a mai napig kísért a múltam.
Uram istenem mégis, hogy mondjam el neki? Belekezdeni sem tudok ebbe a szörnyűségbe!
Vajon, mit tenne most a helyemben? Mit kellene most tennem?
Nem tudom.
De egy biztos: ránk talált. Látott.
A gondolataimból a bejárati ajtó nyílása rántott vissza a valóságba.
-Markus?"

2016. december 13., kedd

Huszonegyedik fejezet


Napforduló, vágta, közeleg, ismételgettem magamban miközben már mélyen bent jártunk az erdőben. Vajon miért nem beszélt nekem sohasem erről? Lehet, hogy ő maga sem tudott minderről? Miért történik ez velünk? S talán a leginkább, ami aggaszt, hogy miért pont velünk történnek ezek a... dolgok? Mert erre már nem tudok más kifejezést használni. Komolyan néha már úgy érzem magam, mintha egy fantasy regény szereplője lennék, s ez az érzés kiborít.
-Lehet, hogy már a legelején anyukádat kellet volna megkérdezni, arról, hogy mi történik itt a faluban. Viszont kár, hogy nem mondott el mindent… de már ez is több, mint amit eddig tudtunk. – szólalt meg merengő hangon a mellettem sétáló Rosa.
-Lehet.
-Nagyon szótlan vagy…
-Csak gondolkoztam. – válaszoltam egyszerűen.
-Min gondolkodtál?
S ekkor kiböktem az első kérdést, ami ott kavargott a fejemben. – Mi közeleg Rosa?
A hangom a kelleténél egy kicsit szemrehányóbbra sikeredett, mint szerettem volna, viszont a válasz ezúttal sem maradt el…
-… a vágta.
-De… mióta hallod… ezt?
-Lassan egy hónapja…
-Szólhattál volna róla.
-Tudom… de először nem gondoltam fontosnak, utána pedig már megpróbáltam tudomást sem venni róla.
-Hmm…
-Ne haragudj. – lépett elém, végül.
-Nem haragszom, csak rosszul esett, mintha ki akarnál zárni az életedből!
-Te is tudod, hogy ez nem így van.
-Hagyjuk… inkább menjünk tovább, mert már elég késő van.
-Rendben. – felelte, majd elállt az utamból, s folytattuk az utunkat a sűrű rengetegbe. – De azt még nem mondtad, hogy merre megyünk!
-Mert mit gondolsz? – kérdeztem miközben rátértünk a kunyhó felé vezető ösvényre.
-Mmm… szerintem már sejtem. – mondta s elterült arcán egy halvány mosoly, azt hiszem erre nem számított, legalább is remélem.
Az út hátralevő részét, már szótlanul tettük meg. Hiszen nem volt szükségünk szavakra, ahhoz, hogy tudjuk, mi jár a másik fejében.
Napforduló. Közeleg. Vágta.
Kell, hogy legyen valamilyen összefüggésnek a három dolog között. Illetve köztünk, a farkas között, a legenda, s a falu között is. Mert nincs az az Isten, hogy mindez a véletlen műve. Én nem hiszek a véletlenekben. Akkor éjjel Rosa nem véletlenül volt itt a rengetegben, nem véletlenül nézett ki úgy, ahogy…
Amikor bekanyarodtunk a kunyhó elé, egy nagy fekete mozdulatlan testet pillantottam meg az ajtó előtt. Ahogy közeledtünk a kunyhóhoz, a test megmoccant, majd egy mély nyújtózás kíséretében négykézlábra állt előttünk. Lehet, hogy már nem is kellene meglepődnöm azon, hogy a fekete farkas ál előttünk. Az utóbbi időben, egyre többet láttam a környéken, miközben a kunyhón dolgozgattam.
-Nem gondoltam volna, hogy itt lesz. – szólalt meg Róza, majd leguggolt a farkas előtt.
Mára már teljesen megszokottá vált az, hogy Rosa és a farkas között ilyen belsőséges kapcsolat alakult ki, már nem félek attól, hogy esetleg rátámadna a farkas. Hiszen eddig nagyon sokat segített nekünk. Többet, mint egy átlagos állattól kinéznénk. Mindenképp van benne valami különleges. Valami emberi.
A farkas közelebb ment a lányhoz, s fejét fejének nyomta. Újra egymás szemébe mélyedt tekintetük, mint a legelső találkozáskor, s megszűnt körülöttük a világ.
Ahogyan figyeltem őket, minden annyira távolinak tűnt, leginkább ők ketten…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése