Tizenkettedik fejezet

Rosa

Láttam, ahogyan mozognak Markus ajkai, és tudtam, hogy mondani akar nekem valamit, de képtelen voltam koncentrálni. 

Láttam őt, tudtam, hogy ott van velem, de a füleimben valami más suttogott. Morgást hallottam, reszelős hangot, és érthetetlen szavakat.

De az utolsó szavait megértettem:

közeleg... a napforduló..

Markussal aznap, hamar elváltak útjaink. Ő kiszállt a fülkéből, amikor leértünk a völgybe, én pedig maradtam, és folytattam a rajzolást. Mint mindig. 

Aznap este nem tudtam elaludni. Volt valami különös érzés, ami teljesen körülölelt,és nem eresztet. Éreztem valamit, valamit, ami vad, de ugyanakkor szelíd. Valamit, ami félelmetes, de mégis kíváncsivá tesz. Éreztem a föld illatát, a köveket a talpam alatt. Érzékszerveim teljesen kiélesedtek. Nyugtalan voltam. Menni akartam ki a szobámból, a városból el. 

Bizsergett a bőröm, mintha a saját bőröm fojtana meg.

Nem bírtam tovább kibújtam az ágyamból, kimentem a szobámból,le az emeletről és kimentem a hátsó ajtónkon. Nem vettem, fel cipőt, érezni akartam a vizes földet a lábam alatt. 

A tájat tejszerű köd lepte el, Szinte az orromig sem láttam, mégis tudtam, hogy merre kell mennem. Kimentem a házunk elé, majd a hegy fele vettem az irányt. 

Úgy éreztem mintha valami természet feletti erő vette volna át az irányítást a testemen. Már nem tudtam irányítani a lábaimat, a kezeimet. 

Észre sem vettem, de hirtelen ott voltam a hegy előtt. 

Szédültem.

Majd minden elsötétült.

Nem tudtam, mi van velem,nem éreztem semmit.

Lassan képek jelentek meg előttem. Én voltam amint felfele kapaszkodom a hegyre. Az ujjaim kisebesedtek, ahogyan másztam felfele. Vér folyt le a kezeimen. A hajam csapzottan tapadt az arcomra, a hálóingem teljesen átázott, és szakadások tarkították. 

Még mindig képtelen voltam irányítani a saját testemet. De éreztem minden körülöttem: az apró lépteket,a talaj mentén, az eső kopácsolását. A szél dallamát, ahogy áthalad az erdő fái között. Majd, újra elsötétedett a világ.

Hangokat hallottam a távolból. Egy ismerős, és egyszerre idegen hang közeledett felém. Belül tudtam,hogy ismerem a hangot, de képtelen voltam beazonosítani, hogy kié.

A hang egyre hangosabbnak hatott, de én igyekeztem távolodni tőle, mintha féltem volna. Mintha félt volna valami bennem attól a hangtól.

Menekültem.

A talpam alatt éreztem a késő őszi avart, az ázott leveleket, és a jéghideg földet.

Nem álltam meg.

Féltem megállni. 

Majd ismét elsötétedett minden.