Huszonegyedik fejezet

Napforduló, vágta, közeleg, ismételgettem magamban miközben már mélyen bent jártunk az erdőben. Vajon miért nem beszélt nekem sohasem erről? Lehet, hogy ő maga sem tudott minderről? Miért történik ez velünk? S talán a leginkább, ami aggaszt, hogy miért pont velünk történnek ezek a... dolgok? Mert erre már nem tudok más kifejezést használni. Komolyan néha már úgy érzem magam, mintha egy fantasy regény szereplője lennék, s ez az érzés kiborít.
-Lehet, hogy már a legelején anyukádat kellet volna megkérdezni, arról, hogy mi történik itt a faluban. Viszont kár, hogy nem mondott el mindent… de már ez is több, mint amit eddig tudtunk. – szólalt meg merengő hangon a mellettem sétáló Rosa.
-Lehet.
-Nagyon szótlan vagy…
-Csak gondolkoztam. – válaszoltam egyszerűen.
-Min gondolkodtál?
S ekkor kiböktem az első kérdést, ami ott kavargott a fejemben. – Mi közeleg Rosa?
A hangom a kelleténél egy kicsit szemrehányóbbra sikeredett, mint szerettem volna, viszont a válasz ezúttal sem maradt el…
-… a vágta.
-De… mióta hallod… ezt?
-Lassan egy hónapja…
-Szólhattál volna róla.
-Tudom… de először nem gondoltam fontosnak, utána pedig már megpróbáltam tudomást sem venni róla.
-Hmm…
-Ne haragudj. – lépett elém, végül.
-Nem haragszom, csak rosszul esett, mintha ki akarnál zárni az életedből!
-Te is tudod, hogy ez nem így van.
-Hagyjuk… inkább menjünk tovább, mert már elég késő van.
-Rendben. – felelte, majd elállt az utamból, s folytattuk az utunkat a sűrű rengetegbe. – De azt még nem mondtad, hogy merre megyünk!
-Mert mit gondolsz? – kérdeztem miközben rátértünk a kunyhó felé vezető ösvényre.
-Mmm… szerintem már sejtem. – mondta s elterült arcán egy halvány mosoly, azt hiszem erre nem számított, legalább is remélem.
Az út hátralevő részét, már szótlanul tettük meg. Hiszen nem volt szükségünk szavakra, ahhoz, hogy tudjuk, mi jár a másik fejében.
Napforduló. Közeleg. Vágta.
Kell, hogy legyen valamilyen összefüggésnek a három dolog között. Illetve köztünk, a farkas között, a legenda, s a falu között is. Mert nincs az az Isten, hogy mindez a véletlen műve. Én nem hiszek a véletlenekben. Akkor éjjel Rosa nem véletlenül volt itt a rengetegben, nem véletlenül nézett ki úgy, ahogy…
Amikor bekanyarodtunk a kunyhó elé, egy nagy fekete mozdulatlan testet pillantottam meg az ajtó előtt. Ahogy közeledtünk a kunyhóhoz, a test megmoccant, majd egy mély nyújtózás kíséretében négykézlábra állt előttünk. Lehet, hogy már nem is kellene meglepődnöm azon, hogy a fekete farkas ál előttünk. Az utóbbi időben, egyre többet láttam a környéken, miközben a kunyhón dolgozgattam.
-Nem gondoltam volna, hogy itt lesz. – szólalt meg Róza, majd leguggolt a farkas előtt.
Mára már teljesen megszokottá vált az, hogy Rosa és a farkas között ilyen belsőséges kapcsolat alakult ki, már nem félek attól, hogy esetleg rátámadna a farkas. Hiszen eddig nagyon sokat segített nekünk. Többet, mint egy átlagos állattól kinéznénk. Mindenképp van benne valami különleges. Valami emberi.
A farkas közelebb ment a lányhoz, s fejét fejének nyomta. Újra egymás szemébe mélyedt tekintetük, mint a legelső találkozáskor, s megszűnt körülöttük a világ.
Ahogyan figyeltem őket, minden annyira távolinak tűnt, leginkább ők ketten…

Huszadik fejezet

Markus

Már korábban is kutakodtam a városi legenda után, de sohasem jutottam egyről a kettőre, mert akárhol is kerestem nem találtam többet rajzoknál. S ahogyan azt Rosa is mondta, a szüleink sem árultak el soha semmit. Viszont a félelem mindig ott volt a szemükben, talán még maguknak sem vallották be azt, hogy ők is ugyanúgy tartottak tőlünk, mint a falusiak. Attól függetlenül, hogy az ők gyerekeik vagyunk! S ebbe belegondolni is szörnyű,mert könyörgöm, ők mégiscsak a szüleink, az ember fia azt gondolná, hogy legalább szüleiknek mellettük kellene állni, de ami esetünkben még ők sem mernek mellénk állni. Abba pedig már bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha mi ketten Rosaval nem találunk egymásra, mi ketten a két kitaszított. Amióta megismertem őt, már az edzésekre sem járok el, pedig tavaly még az volt az egyetlen dolog – persze a főzésen kívül – ami le tudta kötni a figyelmemet, s ami elfeledtette velem azt, hogy hogyan néznek rám az emberek… szörnyként.
De szerintem az az igazán szörnyű, ahogyan bánnak velünk, hiszen ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek…
Rosa hangja szakította meg a gondolatmenetemet, s az eddig az alattunk elterülő ködbe burkolózott fenyvesekről az ő szemébe mélyesztettem a tekintetemet.
-Szerinted Pera néni mesélne nekünk erről az egészről, ha megkérnénk rá?
Mintha megfagyott volna egy pillanatra az idő, én végigtekintek a lányon. Azt mondják, hogy ha

valaki magányos, akkor az leríj róla, de Rosan ez nem látszik, annak ellenére sem, amiken keresztül ment, semmi jelét nem mutatja annak, hogy magányos lenne. S az a helyzet, hogy ezt mások is így gondolják. A suliban az a hír járja, hogy Rosa maga a fekete farkas,az Éjszaka lánya, s nem szólnak hozzá, mert félnek, hogy éjjel elmegy értük és felfalja őket álmukban… mások pedig fölényes magatartásáról harsognak ódákat: A lány, aki éjjel embereket fal fel, nappal pedig az áldozatait veti papírra. -Anyukám?- pedig, ha egy kicsit is megismernék, ha mernének közelebb jönni hozzá, rájönnének, hogy egy gyönyörű lánytól féltek egész idő alatt, akinek valójában akkor a szíve, mint amennyire tartanak tőle az emberek.
-Ühüm, szerinted?
-Hát nem tudom, attól a naptól kezdve annyira más lett, furcsán viselkedik… de talán egy kérdést megér!
-Rendben. Akkor... – állt fel s biccentett a hegy felé, amely egyre inkább közeledett.
-Menjünk! – feleltem, s megnyomtam az ajtó feletti megállító gombot, amint a szilárd talaj fülé értünk.

Miután kiszálltunk Rosa megragadta a kezemet, s úgy indultunk el a házunk felé. A kézfogás, olyan természetesnek hatot, mintha mindig is a kezemet fogta volna – s remélem, soha többet nem engedi el – mintha mindig is ilyen közel álltunk volna egymáshoz. Mostanában úgy érzem, mintha mindig is itt lett volna mellette, csak én nem tudtam róla.
-Ééés.. milyen meglepetést tartogatsz még mára? Hm? – nézett rám kíváncsian.
-Mint mondtam titok, de ígérem tetszeni fog, csak még néhány dolgot összepakolok, mielőtt beszélünk anyummal.
-Hmmm… azt hittem végre elmondod, hogy mi lesz a meglepi – mondta s közben előre biggyesztette az alsó ajkát, amitől én mosolyra húztam az ajkam, olyan aranyos, amikor duzzog.
-Nyugi, már nem kell sokat várni. – mondtam s közben még mindig mosolyogtam.
-Mocsok vagy! – mondta, de már ő is mosolygott.

Amikor beléptünk a házba, anyut nem találtam a konyhában, ahol általában szokott lenni.
-Pera néni? – kérdezte Rosa.
-Biztosan kint van az üvegházban.
-Nektek van üvegházatok? Ezt eddig nem is tudtam.
-Aham van, bár nagyon kicsi, csak épp akkor, hogy a virágoknak elég legyen.
-Áh, értem.
-Összepakolok, akkor még néhány dolgot a szobámban, mindjárt jövök. – szóltam neki, majd megpusziltam a homlokát.
Besiettem a szobámba, s a háti zsákomba, dobtam még a már az ágyamra kikészített plédeket és termoszokat, s a gyertyákat, az asztalomról.
Jól gondoltam, anyut tényleg az üvegházban találtuk meg, épp a virágokat ültetett, úgy látszik sikerült beszereznie néhány újat is.
-Szia anya. – köszöntem, majd, adtam neki egy nagy ölelést.
-Szia Mark, hamar visszajöttél. – köszöntött mosolyogva, s visszaölelt, a földes kezét eltartva tőlem.
-Hát még megyünk tovább, csak szerettünk volna kérdezni valamit.
-Megyünk? – kérdezett vissza, mert arra számított, hogy egyedül jövök haza.
-Igen, Rosa is itt van. – mondtam, majd Rosa bekukucskált, az ajtóm, mert ugye elég kicsi idebenn a hely.
-Ohh, rendben kérdezzetek!
-Anya elmondod, hogy mi is történik valójában körülöttünk?
-Hmm? Nem értem, hogy mire gondolsz.
-A falusiakra, a farkasra, a totemekre… - kezdte el sorolni Rosa, aki időközben az oldalamhoz bújt, hogy ő is beférjen.
-To-to-totemek? – kérdezte anyum, kissé megilletődően.
-Igen.
-Milyen totemek:
-Valójában álmomban jelentek meg, szóval lehet, hogy nem is jelentenek semmit, de volt egy fehér vérző farkas, egy barnamedve és egy szarvas, hatalmas agancsokkal, majd az álmom végén levetették bundájukat, és húsukat, és végül csak a csontvázukat láttam.
-Mikor álmodtad ezt?
-Ma hajnalban, de mondom, hogy lehet, hogy semmit sem jelent.
-De bizony jelent. – felelte határozottan anyu, meglepően határozottan. Most nem úgy viselkedik, mit néhány nappal ezelőtt, most sokkal összeszedettebb.
-De mit?
-Arra magatoknak kell rájönnötök! Ebben nem segíthetek! – mondta.
-Akkor legalább azt mondja el Pera néni, hogy mi közeleg? Állandóan ez a szó ismétlődik a fejemben…
-A napforduló. – hallatszott az egyenes válasz. – A vágta.

Sziasztok :)

Hogy tetszett a mai rész? -Szeretnék egy kis visszajelzést kapni tőletek, hogy mit gondoltok a történetről :)

A következő rész már úton van - belehúztam 😂 -  addig is puszillak titeket. 

Anna

Tizenkilencedik fejezet

Rosa

Már majdnem kiléptem a novemberi ködfergetegbe, amikor meghallottam anyukám hangját, miközben lerobogott mögöttem a lépcsőn.
-Rosa... ezt mégis mikor csinálta? - amikor felé fordultam a csontvázas rajzomat pillantottam meg, amit a levegőben lóbált.
-Az este, miért? -  nem értettem, a kérdését, hiszen rendszeresen rajzolok, most miért akadt fenn ezen?
-Akkor ebben az esetben, azt hiszem beszélnünk kell!
-Mégis miről beszélsz anya? Az ott csak egy egyszerű rajz!
-Nem Rosa nem értesz, ez nem csak egy egyszerű rajz! Hol látta ezeket?  - mutatott a csontvázakra.
-Álmomban...
-Mióta álmodsz ilyeneket?
-Hogy? Mármint rosszat?
A telefonom rezgésére lettem figyelmes, Markus volt az.

Mark: Merre vagy???

-Mi az?  - kérdezte anyu.
-Csak Markus...
-Nem! Szó sem lehet róla, hogy most vele találkozz! Most nem!
-Miért? - nem értem anyut,hogy miért viselkedik most így. Eddig sohasem bánta,ha vele találkozok.
-Figyelj ide Rosa, nem mehetsz el! Múltkor is olyan csúnya sebekkel jöttél haza és el sem mondtad, hogy mi történt veled!
-Mondtam már,hogy nekimentem az ajtófélfának.
-Rosa... nem néz engem hülyének, tudom, hogy nem így volt!
-Akkor, hogyan volt, ha ennyire tudod? Miért van az, hogy ti mindig jobban tudtok mindent és mégsem mondtok el semmit? Miért nem találkozhatok vele? Miért félnek tőlünk a faluban...?
-Azért kicsikém, mert.... - és nem folytattam nem mondja el már megint, hogy mi történik itt valójában! Csak állt előttem szótlanul, ugyanúgy, ahogyan az elmúlt öt évben tette, akárhányszor rákérdeztem. Sosem válaszolt...A kilincsért nyúltam, s kisétáltam az ajtón. Anyukám pedig ott maradt szótlanul a kezében a rajzommal.
Kitértem a kertünkből és a libegő felé vettem az irányt.
Szinte másra sem emlékszem, egész életemben rettegtek tőlem az emberek, mindig elkerültek. Úgy néztek rám, mintha valamilyen vírus lennék, valami nem e világi szörnyeteg. Persze ezt a szüleim nem vették észre, mert hazudtam nekik: hogy vannak barátaim, hogy jól érzem magamat, pedig leginkább sírni lett volna kedvem. Majd ötödik osztályban megismertem Emmát. Ő volt az első, aki közel engedett magához, Sokáig csak ő volt nekem, de nekem már ez is rengeteget jelentett. Olyan volt ő nekem, mint a fény az alagút végén - de mióta ők is megnyitották az éttermüket, elég ritkán sikerül csak találkoznunk... - viszont amikor kiértem az alagútból, nem Emma várt rám, hanem Markus. Az a srác, aki ugyanolyan múlttal rendelkezett, mint én, csak végül, hamarabb befogadták.

-Ez sokáig tartott. - mondta köszönés helyet Markus, amikor végre kiértem a lebegőhöz...
-Bocsi, csak egy kicsit összekaptam anyuval, s nem akart elengedni.
-De ugye minden rendben van! - nézett rám egy kicsit aggódó szemekkel.
-Persze. - feleltem s magamra erőltettem egy kis hamiskás mosolyt. S igyekeztem elterelni a szót. - Na és mit csinálunk? Hm?
-Hát, én egy beszélgetős délutánt terveztem, s a végén lesz egy meglepetésem!
-Hmm... kíváncsi lettem!!
-Na gyere.. - szólt, amikor leért elénk a következő fülke, majd megfogta a kezemet, s magával húzott.
Szeretek libegőzni, ilyenkor mindig szabadnak érzem magam.
Miután bezárta Markus az ajtót, már el is indult a kis fülke felfele a hegyre.
-Miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem Markustól, aki eközben a táskájában keresgélt valamit.
-Bármiről. - felelt egyszerűen, majd elővett két doboz sört, s átnyújtotta az egyiket.
-Köszönöm! Hát akkor,hogy megy a suli?
Nagyon sok téma felmerült a beszélgetés során, s szinte teljesen el is felejtettem mindent ami eddig történt velünk. Mindaz, amin keresztülmentünk, mintha egy rossz álom lett volna. Sikerült teljesen kikapcsolnunk ezeket a negatív és rémisztő dolgokat, s akkor csak a jelenre koncentráltunk. Olyan általános dolgokról beszélgettünk, akárcsak az osztálytársaim: a suliról, továbbtanulás, szerelem...
Viszont nem egy idő után ismét szóba kerültek a minket körül vevő történések... Markus elmesélte, hogy mi történt aznap amikor elindult megkeresni engem, beszélt a "látomásáról", arról, hogy hogyan talált meg engem, és szóba került, Pera néni is. A reakciója, az, hogy mennyire rettegett.
-Mondta, hogy mitől ijedt meg?
-Azt mondta, hogy eljön értünk, hogy ránk talált...
-Hmm miért van az, hogy a falu ennyire komolyan veszi ezt a régi legendát?? Hihetetlen, de komolyan, anyukám is teljesen kiakadt, amikor meglátta a rajzomat.
 -Milyen rajz?
Markus eddig végig kibámult a libegő ablakán, s úgy beszélt hozzám,de elkapta tekintetét a kinti ködfellegekről, s rám emelte azt.
-Az éjjel rémálmom volt... az erdőben voltam, majd egy tisztásra értem... vagy egyáltalán tisztás az erdőben?
-A legmélyében,a közepén egy kis tóval.
-Ott voltam, s három állat sorakozott előttem.
-Milyen állatok?
-Totemek. Egy farkas, egy medve és egy szarvas.
-És szerinted jelentenek valamit?
-Nem tudom, lehet, hogy csak egy egyszerű rémálom volt.
-De anyud megijedt!
-Jogos... viszont semmit nem mondott erről!
-És ha csak nem hagytad szóhoz jutni?
-Elég időt adtam az elmúlt öt évben!

Tizenhetedik fejezet és tizennyolcadik fejezet

Rosa

(ide kattintva ^ elindul a zene, amelyre megírtam a történetet)

Mélyet lélegzek: érzem a friss eső illatát, mely felpuhította a földet, s teljesen átáztatta bundám... Kecsesen lépkedek a fenyvesek között, érzem a lábaim alatt a nedves föld érintését. Az erdő ösvényt formál körülöttem, előttem elválnak egymástól a fák mögöttem, ismét összezárulnak, s így engedne utamra: előre és előre. A fák ágai közül kíváncsi szempárok szegeződnek reám, s követik minden egyes léptem. Az eső lassan kezd elállni, s az erdő is szétnyílik előttem, én pedig megpillantok egy aprócska tisztást, a fenyvesek mélyében. Lassan lépkedek teszem lábaimat egymás után, s végül kiérek a fenyvesek takarásából.... Megfagy bennem a levegő. Előttem három lény sorakozik... Egyfarkas... hófehér bundáját vércsíkok tarkítják, szeme fehéren csillog felém, némi tisztességet vélek felfedezni a szemébe. Látok még egy medvét is és egy szarvast, de pillantáson a farkasszemeibe fúródtak... s fülembe egyre csak egy nyikorgó hangot hallok, mely  egyetlen egy szót ismételget: Közeleg, közeleg, közeleg.... S hirtelen lecsúszik a farkas bundája, s már csak egy csontváz tátog előttem, majd követi a példát a két másik állat is.Már három csontváz áll előttem, s tátognak felém. Fülemben pedig még mindig ugyanazt a nyikorgó hangot hallom.

Közeleg, közeleg, közeleg...most te következel.... - ziháltan ülök fel az ágyamon. S szemeim a sötétségbe révednek. Egyedül vagyok, de még mindig előttem állnak a csontvázak. Remegve nyúlok a takarómért, melyet alvás közben lerúghattam magamról s immár a földre került... óvatosan nyúlok érte... mert még mindig az álom hatása alatt vagyok. Felülök az ágyamon és magamra húzom a takarómat, s csak bámulok a sötétbe...

Aznap este már képtelen voltam visszaaludni. Amint elkezdett világosodni én is lerúgtam magamról a takaróm, s kinyitottam az ablakomat, hogy a friss levegő segítsen felejteni. Majd a rajztömbömért nyúltam, s egy darab szénért. S nekiálltam kirajzolni magamról a csontvázakat. Lehet, hogy nevetségesnek tűnik, viszont én csak így tudok felejteni. S ezt most valahogy muszáj elfelejtenem.

A rajtolásból a telefonom pityegése zavart fel, Markus írt. 

Mark: Jóreggelt farkasszem, remélem még nincs programod mára! ;)

Egy pillanat alatt mosoly terült szét az arcomon, amint elolvastam az üzenetet.

Én: Neked is jó reggelt! Mondtam  már, hogy ne hívj így!!!  

Mark: Hmm. Ha nem így akkor viszont marad a gyönyörűm! 

Én: Még ha az lennék...

Mark: Az vagy, higgy nekem!!;) Szóval eljönnél, ma valahova velem?

Én: Randizunk? 

Írtam vissza neki mosolyogva, ugyanis az elmúlt napokban eléggé elmélyült a kapcsolatunk, viszont még nem tartunk ott, hogy együtt lennénk, viszont egyre többször megyünk el, csak úgy valamerre. Ami természetesen nem mindenképpen randi, de mi szeretjük így hívni, még akkor is ha csak az erdőbe megyünk ki bóklászni...

Mark: Valami olyasmi!!

Én: Kíváncsian várom:)

Markus

Lehet, hogy most a legtöbben kikiáltanának a világ legunalmasabb alakjának, amiért csak egy egyszerű beszélgetős délutánra hívtam el Rosat. 

Az elmúlt, napokban, amikor nem együtt voltunk, minden időmet az erdei kunyhóban töltöttem, illetve az annak rendbe hozásával. Például kicseréltem a régi faajtót, kitakarítottam vittem le néhány takarót, meg néhány gyertyát is melyeket befőttes üvegekbe helyeztem el. Így ha kellő mennyiséget meggyújtok akkor már felérnek  egy lámpával is. Vittem le magammal néhány bögrét, tányérokat és evőeszközöket is. Szóval igen,egy kicsit berendezkedtem.

Gyönyörűm: Mikorra legyek kint a libegőnél?

Érkezett az üzenet Rosatól. 

Én: Egy félóra múlva. Viszont megtudod oldani, hogy éjszakára is maradhass?

Gyönyörűm: Simán! :) Miért mit terveztél? 

Én: Hááát... szerintem jobb ha nem tudod ;)

Gyönyörűm: Féljek??? 

Én: Félhetsz! Viszont megígérem, hogy gyengéd leszek veled!

Gyönyörűm: Na,de Mark!!!

Szegénykém, lehet, hogy néha vissza kellene fognom magamat? Na mindegy, majd lesz valahogy, viszont tudhatná, hogy nem gondolom ilyenkor komolyan csak húzom az agyát. Viszont ezzel nem arra akarok következtetni, hogy odaadnám én bármelyik más fiúnak. Arra képtelen lennék. Hiszen szeretem én ezt a mocskot....

Tizenhatodik fejezet

Rosa

Még mindig: zavartan léptem be Markus szobájába. Nyugtalanított, hogy nem emlékeztem arra, hogy az éjjel mi történt?
Mégis, hogyan kerültem oda, abba a kunyhóba... és Markus?
-Itt jobbra van a fürdőszoba menj be nyugodtan és mosakodj meg, már engedtem neked vizet, meg raktam ki egy törölközőt is.
- Rendben...
Bementem a fürdőszobába: körül néztem. Egy hatalmas tükörrel találtam szemben magamat. Borzalmasan festettem, mint aki minimum felmászott a hegyre... Az ujjbegyeim kisebesedtek, a térdeim is.A lábszáraimat sár borította, s néhol egy-egy horzsolást is felfedeztem.
Az arcomon is van egy vágás, a jobb halántékomon. A ruhám, pedig darabokban lógott rajtam, s egy könnyed mozdulattal le is vettem magamról.
Majd beszálltam a kádba. A meleg víz égette a bőrömet, a vérem pedig a sárral elegyedve sötétre színezte a vizet. Fájtak a karjaim és a lábaim is,ezért csak óvatos mozdulatokkal tudtam letisztítani magamról a mocskot.
Hosszú percekbe telt, de végül tisztán léptem ki a kádból. Leengedtem a sötét vizet, majd becsavarta magam a törölközőbe, melyet Markus készített ki nekem.
Markus...
Ez az egész nagyon különös, reggel óta, mintha más lenne a légkör köztünk.... Sokkal belsőségesebb, sokkal intimebb. Történt valami az este?

A fürdőből ismét Markus szobájába vettem az irányt. Arra számítottam, hogy odabent lesz, de csalódottságomra nem volt bent. Mivel ötletem, nem volt, hogy merre mehetett, így bementem és leltem az ágyára. Az ágy egy kisebb ablak mellett volt. Odakint esett az eső,s  elhomályosította a kinti erdőt. Tekintetem az erdőről egy könyvespolcra tévedt, mely az ajtó mögül kukucskált ki.
Felálltam az ágyról és a könyvespolc elé sétáltam. Nem gondoltam volna, hogy Markus szokott olvasni. Regények, verseskötetek sorakoztak a polcon, s néhány szakácskönyvet is felfedeztem a regények közé bedugva...
-Látom végeztél, szép tiszta lettél - mosolygott rám.- De gondolom nem szeretnél, törölközőben maradni... bár én nem bánnám - mondta majd pimaszul rám kacsintott.
Anyukám!! Mindig tudja, hogy csalhat mosolyt az arcomra...
-Nem tagadom örülnék néhány ruhának.
-Biztos jól meggondoltad, még választhatod azt is ,hogy törölközőben maradsz!!
-Hmmm... Azt hiszem jól átgondoltam a dolgot. - válaszoltam még mindig mosolyogva, viszont neki meg lehervadt a mosolya és duzzogást tettetve elővett nekem egy pólót, meg egy bokszert. Nadrágot nem kaptam, hiszen legyek akármilyen magas Markus pólója még így is a combom közepéig leért.
-Köszönöm.
-.... hadd ne mondjam, hogy most mire gondolok! - motyogta miközben végignézett rajtam.
-Na mond csak, hallani akarom!
Markus nem felelt semmit, közelebb lépett hozzám, majd gyengédem megölelt, és a fülembe suttogott valamit: Tiszta cuki vagy...
Nem tudtám mást csinálni, mint mosolyogni... mert őszintén azt hittem, hogy majd valami perverzzel fog elődrukkolni.

Sokat beszélgettünk ma, de egyikőnk sem hozta fel azt, ami az éjjel történt, vagy pontosabban, ami nem történt.
-Szeretném,ha itt maradnál ma éjszakára. Nem merlek magadra hagyni... - törte meg a csented Markus miközben a teánkat szürcsölgettük, és a teraszon üldögéltünk az erdőt kémlelve.
-Féltesz engem? - néztem fel rá meglepetten.
-Ezt eddig még nem vetted észre? Persze, hogy féltelek,hiszen fontos vagy számomra.
-Akkor itt maradok! Csak, majd írok Emmának, hogy falazzon nekem...

Már kezdet sötétedni, amikor bejöttünk a teraszról. Különös, hogy reggel óta egyszer sem láttam Pera nénit, pedig reggel, olyan izgatottnak tűnk. Különös erre nincsen jobb szó, sőt az egész életem/életünk rendkívül különös.
-Olvasnál nekem?
-Hmm? Nem vagy már kicsit idős az esti meséhez?
-Nem úgy értettem, csak kíváncsi vagyok az egyik regényre a polcodon, csak lusta vagyok olvasni.
-Hmm... kis dilis, Na, jó hozd ide azt a könyvet.
Felálltam az ágyról, és odasiettem a könyvespolchoz, majd leemeltem az egyik könyvet.
-Mi a címe?
-Az álmodó. - válaszoltam majd, a kezébe adtam a könyvet, s bebújtam a takaró alá.Egyenesen a karjaiba. Mire kellően elhelyezkedtem, már fel is lapozta könyvet. Belepuszilt a hajamba, majd elkezdte olvasni nekem a történetet.

Sziasztok, először is szeretnék elnézést kérni az elmaradásom miatt. Kifogásokat nem fogok keresni, mert nem akarok nyafogni nektek és valóban nem is ez a lényeg.

Viszont megpróbálok újra rendszeresen felrakni újabb és újabb fejezetek, addig is várjatok türelemmel.

Remélem tetszett nektek a mai rész.

Puszillak titeket: 

Anna

Tizenötödik fejezet

Pera néni

Tudom jól, hogy már réges-régen el kellet volna mondanom a fiamnak, de sosem volt bennem annyi erő és eltökéltség, hogy elmondjam neki az igazságot. Nem kellett volna annyira kiakadnom, amikor megjelent az éjjel a farkas... de nem tehetek róla. 

Azt hittem, hogy már régen elfelejtettem, de úgy tűnik,a mai napig kísért a múltam. 

Uram istenem mégis, hogy mondjam el neki? Belekezdeni sem tudok ebbe a szörnyűségbe! 

Vajon, mit tenne most a helyemben? Mit kellene most tennem?

Nem tudom. 

De egy biztos: ránk talált. Látott.

A gondolataimból az bejárati ajtó nyílása rántott vissza a valóságba.

-Markus? - kérdeztem meglepetésemre kellemetlenül vékony hangon.

-Igen, itthon vagyunk! 

Vagyunk!

Mit érthetett azon,hogy vagyunk? - hasonló kérdésekkel a szívemben indultam meg a bejárat felé. De amikor megláttam a vendéget egy kicsit megnyugodtam... Viszont miután jobban szemügyre vettem a lányt jöttem csak rá, hogy kiről is van szó.

A szemei egy pillanatra megrémisztettek, mert az éjjeli látogatónkat juttatta az eszembe.Gyorsan elhajtottam a gondoltatott a fejemből és újra rájuk koncentráltam.

-Ros, drágám, mi történt? Jól érzed magad? 

-Hello, Pera néni.. én nem tudom, hogy mi történt... - mondta halkan.

 nem tudom, hogy mi történt... - visszhangzott a fejemben. Akkor is így kezdődött minden.

-Semmi baj drágám, gyere csak beljebb, nem vagy éhes? Csinálok nektek valami ennivalót!

-Köszi anya. - nyomott egy puszit a fejem búbjára a fiam. Majd megfogta Ros kezét, és eltűntek a szemem elől.

Szegény lány.. ha tudná, hogy mi történik most vele... 

El kellene mondanom nekik?

Tizennegyedik fejezet

Rosa

Ismét hallom, azt a rekedtes keserű hangot suttogni a fülembe. Először nem tudom kivenni a szavakat, nem tudok koncentrálni: fázom.

A hang lassan erősödik és egyre hangosabban hallom, majd végül sikerül megértenem, azt az egyetlen szót, melyet minduntalan ismétel:

közeleg,közeleg, közeleg, közeleg...

 Lassan, de végül kitisztul a fejem, s már nem hallom a rekedtes hangot, sem.  Mozdulni szeretnék, de nem tudok megmozdulni. Ölelő karokat érzek meg a derekam körül...

Kinyitom szemeimet: egy apró kályhát pillantok meg, fogalmam sincs, hogy hol lehettek. Mocorogni kezdek, muszáj felülnöm... össze vagyok zavarodva. Mégis, hogyan kerültem ide. S ami még fontosabb mégis hol van pontosan az az ide?

-Mmmm... - hallok hirtelen egy mély férfias morgást közvetlen a hátam mögül. Felismerem ezt a hangot. S a felismeréstől megborzongok - a tudattól, hogy most itt van közvetlen mögöttem, és átölel engem. 

-Markus? 

-Felébredtél Rosa? - suttogta a hajamba, s engem melegség töltött el, s akaratlanul is még közelebb bújtam hozzá.

-Igen... hol vagyunk? Hogy kerültünk ide?

-Nem emlékszel... - Markus nem kérdezte, egyszerűen kijelentette. S nekem görcsbe ugrott a gyomrom, mert tényleg nem emlékeztem semmire.

Az utolsó emlékem, hogy az ágyamban fekszem és bámulom a plafont.

-Nem... mire kellene emlékeznem? - kérdezem meg félve.

Elengedte a derekamat, engedve, hogy megforduljak és a szemeibe nézhessek. Gyönyörűek voltak, ő pedig eszméletlenül... 

-Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültél fel a hegyre, de az erdőben találtunk rád, és futottál. Olyan volt, mintha menekültél volna valami elől vagy valaki elöl...

Én sem...

És ez az, ami a legijesztőbb az egészben, hogy semmire sem emlékszem...

-Keljünk fel, vissza kell mennünk. 

Vissza, hova vissza? Észrevehette értetlen tekintetemet, mert hozzátette:

-Mármint el innen, hozzánk. Tudod anyukám is biztos halálra aggóda magát...

-Mire gondolsz? 

-Majd útközbe elmesélem.... készülődjünk. - mondta gyengédem, majd adott egy puszit a homlokomra. 

Nem tudom mire vélni a viselkedését, mert még sosem volt ennyire közvetlen a kapcsolatunk. De azaz igazság, hogy nekem nagyon is tetszik ez.

Felültem az ágyon, majd kibújtam a takaró alól,s ekkor vettem észre a ruhámat, amin rengeteg szakadás van, a lábaimon karcolások és vér nyoma... a kezeimről, meg már ne is beszéljünk... Az ujjaimról lejött a bőr és minden ujjam végét véres sebek borítják be... 

-Tényleg olyan ramatyul nézek ki, mint amilyennek érzem magam? - kérdeztem még mindig az ujjbegyeimet vizsgálva.

-Háát... ahhoz semmi kétség!

-Köszi - mondtam,s keservesen elnevettem magamat.

-Nem fázol? - kérdeztem miközben a takarónkat hajtogatta össze.

-De nagyon! 

A takaróval a kezében indult el a szoba végébe, majd kinyitotta az íróasztal melletti kis szekrényt, s abban kezdett el keresgélni.. remélem talál valami jó meleget! Miközben ő a szekrényben keresgél én még mindig az ágy mellett álldogálok. 

A szoba viszonylag kicsi, és rettenetesen ijesztőek a falba mélyedt karomnyomok miatt. Az ágy mögött van az íróasztal felette pedig egy ablak. Odasétálok elé, hogy lássam, mégis merre vagyunk.

De nem látok mást csak fákat... fenyveseseket. 

-Az erdőben vagyunk? - kérdeztem halkan, de valójában inkább tűnt kijelentésnek, mint kérdésnek.

-Igen. - hangzott a rövid válasz. - Mit szólsz ehhez?

Markus egy régi vastag pulóvert húzott elő a szekrényből, melyet rögtön el is fogadtam, mert majd megfagytam. - köszönöm!

Miután felvettem a pulóvert, megfogta a kezemet és elhagytuk a kunyhót.