Rosa
Mindig is egyszerű lány voltam, pontosabban csak lány. Semmi lányos cucc, ami kiemel minket: Kecses lényeket… Ugyan. Engem hagyjatok ki ebből!
A szüleim sosem értettek meg, akárhova mentünk megjegyzem azt, legyen az látogatás a nagymamához, egy kirándulás a vadasparkba, piknik a városközponti „Zöld zónában” vagy csupán egy kis segítség a munkában. Állandóan arra nyüstöltek, hogy legalább egy szoknyát vegyek fel, hiszen lány vagyok, minek kell nekem állandóan nadrágban császkálnom?! De nem. Én ugyan nem leszek az a lányos lány, aki nap, mint nap szoknyában császkál. Hisz milyen már az egyáltalán nem praktikus, nem tudsz benne biciklizni, fára mászni vagy kényelmesen elhelyezkedni, felhúzni a térdedet, mert illetlen vagy épp kilátszik a bugyid. Na, mindegy… Szóval nem vagyok egy lányos lány és állandóan nadrágban császkálok, és?
A nevem egyébként Rosa Zusak, idén töltöttem a tizenhetet és Bregenzben (Ausztriában) élek anyuval és apuval. Amit mindenképp tudni kell rólam, hogy imádok, rajzolni le sem teszem a kezemből a vázlatfüzetemet, mindig magammal hordom még az iskolában is nálam van. Ó igen, egyébként a helyi gimibe járok, ami a házunktól jócskán három kilométerre van, majdhogynem a város másik végében. Nem egy hatalmas épület, de azért van akkora, hogy helyet adjon körülbelül ötszáz diáknak. Most vagyok másodéves a gimiben, az osztályomról meg annyira, hogy igen összetartóak vagyunk, de nem úgy, hogy „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Nem, inkább „Egy mindenkiért, mindenki másért!”, de ez ellen mit lehet tenni. Megmondom őszintén: semmit. De nem mintha engem zavarna, egyáltalán nem.
Hiszen itt van nekem a legjobb barátnőm már óvoda óta. Hihetetlen, hogy minden évben egy osztályba kerülünk és még mindig jóban vagyunk, ő velem ellentétben nagyon is lányos lány, mindig szoknyában császkál meg minden, úgyhogy nagyon ütős párost alkotunk.
Ők a város azon részén laknak, ami a tengerparton van… hát ezt jól elmondtam. Szóval ők a tengerparton laknak és éttermet üzemeltetnek a „Halacskát”, az édesanyja: Elsa néni istenien tud főzni. Ó igen és őt Emma Horstnak hívják.
Mi a városunk szélén elterülő hegy lábánál lakunk, a szüleim, pedig egy apartmant működtetnek, ahol általában én is besegítek. Legtöbbször csak a „recepción”, de van, hogy az összes munkát rám hagyják, ők pedig kimozdulnak egy kicsit. És persze mindig olyankor a legnagyobb a forgalom, amikor egyedül vagyok. De azért nagyon jó muri, de ezt nem firtatom, mert kevesen értenek meg e felől. Eddig az van tervbe, hogy amint leérettségizek, beállok én is végleg a családi vállalkozásba. Legalább is én ezt tervezem.
-Tervezel valamit délutánra? – kérdezte Emma, miközben kijöttünk a gimiből és lefordultunk balra.
-Besegitek anyuéknak. És te?
-Ó igen, pedig reméltem, hogy lemegyünk a partra úszni egyet, amíg ilyen jó idő van, hisz mindjárt jön az ősz meg minden, de mindegy, majd máskor… és holnap?
-Holnap sem jó, segítenem kell.
-De holnap szombat! – mondta felháborodva és összeráncolta a szemöldökét beszéd közben.
-Tudod, hogy hétvégén van a legnagyobb forgalmunk.
-De akkor is, nem tudnál elkérezkedni? Naa légysziii!
-Jó rendben, elkéredzkedem..
-Akkor holnap elmegyek érted reggel kilencre!
-Egy szóval nem mondtam, hogy biztosan megyek.
-Nembaj. Na, szia. – mondta s ezzel lefordult a part felé. A mázlisat, hogy ilyen közel lakik a sulihoz.
Az imént már említettem, hogy imádok rajzolni, nos, most is egy nagyobb művön dolgozok. A téma a legenda, amit a nagyapám mindig is mesélt nekem, amikor kicsi voltam. A várost körülvevő erdőben lakozó farkasokról. Őszintén sosem hittem el a történeteket pedig még nagyon kicsi voltam…
A rajzon egy hatalmas tölgyfa látható, öreg törzs megereszkedett ágakkal és a tövében egy fehér farkas a legendából, csak a szemével nem tudok mit kezdeni, mert azt akarom, hogy különleges legyen a zöld egy nagyon szép árnyalata, mert ugyebár zöld szeme van a legendában szereplő fehér farkasnak. Szóval ezen még dolgoznom kell.
Átmentem a kereszteződésen és a Zöld zóna felé vettem az irányt, végigmentem a sétáló utcán át a kisebb ösvényeken s végül a szökőkút felé vettem az irányt. A nagyapa azt mondta, hogy úgy tartják, hogy már akkor is itt állt a szökőkút, amikor még a városunk nem város volt, hanem csak pár házból álló kis falu, és az erdő körülvett minket és éjszakánként farkasok járkáltak fel s le a házak között, szóval a legenda idejéből maradt ránk. Meg kell mondani lenyűgöző aprólékosan van kidolgozva. Nagyon tetszik, ha tehetem, akkor minden nap erre jövök haza. Már rengetegszer le is rajzoltam: télen, ősszel, tavasszal, sőt nyáron is esőben, fagyban… szóval nagyon sokszor.
Már csak egy kanyar volt hátra és odaérek a szökőkúthoz.
A nap már a fák lombjai mögött járt, így egy kicsit szűrve érte el a szökőkút vizét, ami így sárgás színbe öltöztette a környezetét. Olyan mintha egy mesebeli erdőben járnék, legalább is én ahhoz tudom hasonlítani. Ahogyan a körülötte álló fák, padok macskakövek és a padkáján ülő srác is sárga fényben pompázott.
A srác bakancsot viselt egy bővebb farmert vékony kék felsővel, ami alól kilátottak az izmai, jól kidolgozott izmok voltak, de mégsem az a minél nagyobb annál jobb. Pont jók. Széles vállai voltak, világosbarna göndörebb haja és zöld szemei. Elképesztő egészen sötét már mélységesen zöldek.
Észre sem vettem, de megálltam a srác előtt és csak néztem tovább, majd ő is felém fordult. Láttam, hogy meglepődik, biztosan a szemeim miatt, sokan furcsának találják a szemeim színét. Pedig nincs bennük semmi különös. Legalább is szerintem.
-Szia. – mondta mosolyogva a srác, elképesztő mosolya van.
-Szia. – mondtam még mindig a szemeibe nézve.
-Segithetek?
-Mi? Ja, nem dehogy, bocsi nem akartalak én bámulni, de elképesztő szemeid vannak. Ó igen és nekem mennem kell! Szia. – mondtam, most már zavartan, miközben ő még mindig mosolyogva nézett. Nagyon zavarba jöttem s rám tört a hadarás, szegény srác…
Elfordultam tőle és elindultam hazafele, az utolsó pár kilométert már majdhogynem futva tettem meg.
Markus
Kimentem az előszobába és felvettem a bakancsomat. Az ablak melletti akasztóról levettem a házkulcsot, hogy bezárjam a bejárati ajtót.
Amikor kiléptem megcsapott a kellemes kora őszi levegő, nem volt se hideg, de már égető sem. A friss levegőt pedig már nem is ecsetelem, ugyanis fent élünk a város melletti hegyen. Nem olyan messze a libegőtől, amin le tudunk menni innen. Fent a hegyen csak a mi kis házikónk van, azaz senki más nem él itt fent csak én és az édesanyám, az házunk után erdőség terül el, előtte pedig egy kis ösvény van, ami a libegőhöz vezet. A libegő előtt van egy kicsike bolt, amolyan ajándékbolt a turisták számára. Egy igen idős apó árul különféle fából faragott tárgyakat, de komolyan a bicskáktól, a furulyákon keresztül, a sétapálcákig mindenféle van nála… fából.
Felültem a libegőre, majd bezártam az ajtót, és lassan elkezdett leereszkedni a hegyről. A kilátás elképesztő innen, az egész várost belátni, a Bodenseetől az erdő széléig. Még a gimit és az anyu virágboltját is lehet látni innen, pedig ezek a Zöld zóna után vannak.
Amint leért a libegő, kiszálltam és elindultam a Hegyaljai apartman felé. A város egyik legkedveltebb helye felé mindig rengeteg autó parkol a ház előtt, gondolom, mindig teltház lehet. Elvileg az egyik másodéves szülei üzemeltetik.
Az édesanyám egy kisebb virágüzletet üzemeltet. Kiskoromban sokszor voltam nála a boltban, és segítettem is néha, de most már inkább a főzés az én feladatom. Megfőzni a vacsorát, amíg anya dolgozik. De van, hogy hamarabb elkészülök, s ilyenkor mindig elé jövök és segítek felcipelni neki a cuccait, például üres cserepek… vagy bármi mást. Ma is így vagyok vele.
Épp a Zöld zónába tartok, mindig ott várok rá a szökőkút padkáján. Ilyenkor mindig mesébe képet alkot, ez a lemenő nappal mutatkozik meg a legjobban. Most is szép, a nap sárgába borított mindent.
Ó, igen. Mielőtt még elfelejtkezem róla… Engem Markus Kurtznak hívnak. A helyi gimibe járok most kezdtem a harmadévemet, ami annyival jár együtt, hogy már csak egy évem van hátra és tizennyolc éves vagyok.
Szabadidőmben állandóan az erdőben koslatok, bár ennek anyu nem nagyon örül, azt sosem mondta ugyan, hogy miért nem. Szóval nem kérdezgetem, na, meg mostanra már egy kicsit megszokta, hogy ha mondja, ha nem, akkor is odamegyek. Ne kérdezzétek miért szeretek ott lenni! Nem tudnék válaszolni.
Amint csak ültem és vártam anyut a munkából, az egyik ösvényen féltünt egy magas lány. Pont akkor, amikor a másik oldalról anyu is feltűnt, bár ő még messze járt.
A lány magas volt és vékony, de nem egy száll bél, olyan… csinos! Egy egyszerű rövidnadrágot viselt, ami jól kiemelte a hosszú combjait és kecses lábait, egy egyszerű tornacipővel és ujjatlannal. A haja elképesztően fekete volt, mint a városi legendában az éj. Az arcán szeplők százai, mint a csillagok az égen. A szeme pedig… egy alkonyra emlékeztetett, melyek engem nézetek, pontosabban a szememet.
Sokan teszik ezt, pedig nincs bennük semmi különös: zöldek, ennyi. De ennek a lánynak szürke, barna és sárga árnyalatai keverednek benne. Elképesztő.
-Szia. – köszöntem neki, amikor már egy ideje előttem állt.
-Szia. – mondta, s mintha egy kicsit elpirult volna, mire én elengedtem egy kis mosolyt.
-Segithetek? – mondtam, továbbra is mosolyogva.
- Mi? Ja, nem dehogy, bocsi nem akartalak én bámulni, de elképesztő szemeid vannak. Ó igen és nekem mennem kell! Szia. – mondta, és most már igenis elpirult. Aranyos volt.
De a te szemeid elképesztőek, gondoltam. De nem szóltam csak mosolyogtam, mire elszakította a szemeit az enyémtől és sietősen elfutott a hegylába felé.
-Ki volt ez a lány? – kérdezte anyu, amikor odaért hozzám. Mind a két keze tele volt üres cserepekkel a karján pedig egy szatyor pihent.
-Nem tudom. – mondtam, majd elvettem tőle a szatyrot, és az egyik kezéből a cserepek. – Mehetünk?
-Igen.
-Mi lesz vacsorára?
-Borsó leves.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése