Harmadik és negyedik fejezet

Rosa

Emma reggel pontban kilenckor megjelent a recepciónkon, pont ahogy ígérte, még tegnap. De mivel anyuéktól nem sikerült elkérezkednek, így muszáj volt megvárakoztatnom, hisz, mint már említettem hétvégenként van a legnagyobb forgalmunk.
Maga az apartmanunk nem mondható olyan nagynak, hiszen van a városban a miénknél jóval nagyobb is. Összesen három részre lehet felosztani (persze csak képzeletben) az apartmanunkat, ami egyben a házunk is.
Elsőnek ott van a földszint. Amint belépünk az ajtón, egy folyosón találjuk magunkat, aminek a végén ott a recepció. De ha balra fordulunk, akkor egy nappaliba toppanunk, ha pedig a második ajtóhoz megyünk, akkor egy konyhában találjuk magunkat. A földszinten van még az első „szoba” is, ahova kintről lehet bejutni.
A második rész: az első emeletet három szobára osztottuk fel. A szobák, amikből egyébként összesen négy van, mind tartalmazza a következőket: fürdőszoba, konyha és hálószoba vagy hálószobák. A négyből kettő az, ami családi, azaz három illetve négyágyas, egy van, ami kétszemélyes és ugyancsak egy, ami egyszemélyes.
A harmadik rész, pedig lehetne a padlástér, amit kétfelé osztottunk, az egyik fele az anyuékké a másik, pedig értetődően az enyém. Ja és a folyosó végén van még egy fürdőszoba, s így történt az, hogy az én szobám egy csöppet kisebb lett, de tényleg csak egy csöppet.
A szobám közepén, az ablakom; alatt van az ágyam, mellette baloldalt az íróasztalom; jobboldalt, pedig a komódom. Mivel padlástér, így a falak egy kicsit, na, jó nagyon háromszöget formálnak, ezért inkább tetőablakaim vannak, na meg egy rendes az ágyam végében. A falak sárgák, bár ezt nem lehet annyira észrevenni, hiszen alig van üres hely a falon, mert már akár azt is mondhatnám, hogy a rajzaimmal tapétáztam ki a falakat.
Ó tényleg az este sikerült befejeznem a farkasos rajzomat, mélyzöld szemekkel ajándékoztam meg a fehér farkasomat. Tehát, most van egy újabb rajzom a falon.
És mivel este rajzoltam, na meg délután is... szóval így történt az, hogy anyutól elfelejtettem elkéredzkedni, s most szegény Emma kénytelen várni, ugyanis az egyik vendégünk ma megy el, s ki kell takarítanom a szobát utána…

-Anya! – kiáltottam miután végeztem a takarítással, ugyanis nem találtam sehol.
-Igen? – hallatszott az udvarról.
-Anya.. elmehetnék Emmával a tengerpartra?
-Rosa, ezt már megbeszéltük, nem? Jól tudod, hogy hétvégenként van a legnagyobb forgalmunk.
-Igen tudom, de légyszi! Legalább pár órára, hadd mennyek ki.
-Jó rendben. De tényleg csak pár órára. Négy előtt mindenképpen gyere haza. Mivel apáddal átmegyünk a nagyanyádhoz.
-A szomszéd városba?
-Igen, és négykor pedig jön egy új vendég, az egyszemélyesbe, ötkor pedig egy egész család a négyes szobába. Hat és hét körül pedig elmegy az a pár a kettes szobából. Mi apáddal pedig lehet, hogy csak késő este érünk haza. – mondta kedvetlenül.
Óh, említettem már? A nagyanyám ahova délután mennek, az apa anyukája és az pedig enyhe kifejezés, hogy nem szívlelik egymást, mármint anya és a nagymamám. Aki mellesleg a szomszéd városban él, a hegy másik oldalán.
-Rendben, és köszi, mindenképpen hazaérek még négy előtt! – mondtam mosolyogva.
Amikor visszamentem a szobámban Emmát az ágyamon találtam az új rajzommal a kezében.
-Tetszik? – kérdeztem.
-Aha, kafa lett.
-Kéred?
-Ez komoly? Nekem adnád az egyik rajzodat? De hiszen eddig még egy rajzodat sem adtad oda senkinek… - kérdezte cinikusan.
-Aha, ez komoly. – mondtam mosolyogva.
-Köszi és amúgy a farkas szeme az kivételesen is jól sikerült, tisztára mintha a rajzon keresztül nézne a szemembe. Durva.
-Igazán?
-Aha. És egyébként, hogy sikerült elkéredzkedned, erre a kivételes alkalomra? – kérdezte Emma.
-Hát, kivételesen is egyszerűen. De csak néhány órára mehetek, mert Négytől dolog van, egy család cserél, meg jön egy magányos egyed is. Anyuék pedig elmennek a szomszéd városba a nagyanyámhoz.
-Akkor megint magadra hagynak.
-Igen, de be kell ismerni anyának sem lesz könnyű dolga.
-Az biztos.

Egy kicsit tovább maradtam a parton, mint akartam, szóval most eléggé késésben vagyok és, ha ez nem lenne elég, még az eső is rákezdett, a kertben meg ki van terítve a szennyes. Ezt jól megcsináltam, hamarabb kellet volna elindulnom. Hisz a három kilométer, így is úgy is három kilométer, mindegy mikor indulok, nem érek haza hamarabb.
A Zöld zóna felé vettem az irány, végigfutottam az ösvényeken, el a szökőkút mellet, majd a hegy felé vettem az irányt.
Befordultam az utolsó kanyarnál is és már láttam a házunkat, mondjuk az igaz, hogy csak nagyon homályosan, mert az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenék.
-Hé, vigyázz! – hallottam egy mély hangot, az orrom előtt.
Még mielőtt felfoghattam volna, hogy mit akart mondani, nekicsapódtam s elvesztettem az egyensúlyomat. S azon kaptam magamat, hogy hátrafelé zuhanok.
-Hé! – hallottam újra, amikor megfogta a derekamat, és a karomat, még mielőtt elestem volna. – Jól vagy? - kérdezte a srác, aki mellesleg, a tegnapi srác volt a mélyzöld szemekkel.
-Persze, bocsánat, nem figyeltem oda!
-Hát az már biztos. – mondta s lenézett rám.
Legalább egy fejjel magasabb volt nálam, pedig én sem vagyok alacsony. A szeme kíváncsiságról árulkodott.
-Na, ne… Te vagy, az a lány a szökőkúttól? – kérdezte, s mosolyra húzódott a szája.
-Igen, és te meg akkor gondolom a srác tegnapról…
-Hát ja. Azért nem gondolod, hogy furcsa, hogy már megint egymásba botlunk? Csak most szó szerint.
-De szerintem is az. Egyébként tudsz nekem időt mondani? – kérdeztem, mire felhúzta a melegítőfelsője ujját.
-Háromnegyed négy, miért?
-Késésben vagyok! Szóval mennem kell, Szia!
-Várj már! Legalább azt mond meg, hogy hogyan hívnak, mielőtt megint elszaladsz! Engem Markus Kurtznak.
-Engem Rosa Zusaknak. – mondtam majd elindultam a házunk felé, a srác azaz Markus pedig mellém szegődött, én pedig már csak pár háznyira voltam.
-Zusak? Akkor a tiétek az apartman a hegyaljában?
-Igen. És négykor jön egy új vendégünk, anyumék meg nincsenek otthon, úgyhogy sietnem kell! – mondtam s felhólyagosítottam a lépteimet.
-Ha gondolod, segíthetek, úgysincs most semmi dolgom, és beszélgetni is szerettem volna veled. Szóval.... ha nem gond szívesen segítek bármiben! – mondta miközben rám mosolygott.
-Jó rendben, legyen!
Mégis, hogy lehet egy ilyet visszautasítani?

Markus

Sietősen tettük meg az utolsó pár métert az apartmanig. Rosa teljesen át volt ázva, a haja csapzottan tapadt a nyakára és az arcához, ami teljesen ki volt pirulva. A ruhája is a testére tapadt egy fekete atlétát és cicanadrágot viselt.
-Te menj csak be, én még behozom kintről a ruhákat. – mondta s hátraszaladt a ház mögé. Én pedig beléptem a házba. Egy folyosón találtam magamat.
-Segítenél egy kicsit? – kérdezte. Az ajtó előtt állt és a kezében pedig egy halom vizes ruha.
-Óh persze, add ide azokat.
-Köszi.
-Hova rakjam őket?
-Egyenlőre csak fogd meg. – mondta, majd lehúzta a cipőjét. – Rendben add ide a felét. Felvisszük őket a padlástérre. Gyere utánam. – szólt, s én követtem.
Végigmentünk a folyosón, ahol egy asztal volt, amolyan regisztrációs izé. Mindegy. A sarokban, pedig egy lépcső volt. Csigalépcső. Felmentünk a tetőtérbe, majd a folyosó végén bementünk a fürdőszobába, ahol betettük a zuhanyzóba a vizes ruhákat.
-Oké, most pedig amíg átöltözök, addig lemennél az adminisztrációs pulthoz - tehát ez a neve - és, ha véletlenül megjönne a vendég, szólnál neki, hogy várjon egy kicsit?
-Persze, de közvetlenebbül is beszélhetnél hozzám.
-Rendben. – majd bement a zuhanyzó melletti ajtón.
Én pedig lesétáltam a lépcsőn, majd elhelyezkedtem az asztalnál. Az asztalon találtam egy füzetet, rajzokkal volt tele. Az elején apró fák voltak rajzolva, volt Fűzfa, Nyárfa, Tölgy, Bükk és még rengeteg, aminek még a nevét sem tudom, ja mégis: van még Hársfa is. A füzet közepe táján, állatok voltak elképesztő pontossággal kidolgozva…
-Elnézést, már korábban hívtam önöket, szobát foglaltam. – állt meg előttem, egy magas harmincas éveiben járó férfi. Egészen vékony volt, az arcát borosta borította.
-A tulaj lánya jön nemsokára, én csak kisegítem.
-Rendben.
Már nem kellet sokat várni Rosara Nem sokkal a férfi érkezése után sietett le a lépcsőn. Egy egyszerű cicanadrág volt rajta meg egy bővebb zöld rövid ujjú, aminek az elején egy… erdő van? A haja pedig egyszerű kontyba volt fogva, ha jól látom még vizes.
-Jónapot, elnézést, hogy meg kellet váratnom… - lépett az az asztalhoz, majd megkérte a férfit, hogy rendezzék el a papírmunkát.
Mivel nem volt semmi dolgom, arrébb álltam, hogy jobban el tudjon helyezkedni Rosa az asztalnál, s közben a férfit figyeltem, ahogyan kéjenc módra pásztázza, perverz tekintettel a lányt. Undorodva néztem, amint megáll a lábszárán, illetve a nyakán a tekintete. Majd, amikor nem figyelt Rosa a férfi szemei a mellein pihentek.
Szörnyen dühös lettem.
Belegondolva, hogy nincsenek itthon a szülei vagy, hogy a férfi itt marad Rosával… Nem akarom magára hagyni, legalább addig, amíg a szülei haza nem érnek. Egy ilyen kéjenc hapsival, meg főleg, hogy nem.
Rosa végzett a papírokkal és a számlát is tisztáztál, Elmagyarázta neki, hogy mi és, hogy van.
-A szobája az emeleten van, kövessen… - majd elindult a lépcsőn a férfi pedig utána a bőröndökkel, majd visszanézett, amikor láttam, hogy én is indulok utána. – Markus te maradj lent, mert lesz egy család, aki most megy el nemsokára!
-Rendben. – mondtam, bár szívesebben mentem volna vele, nem, hogy egyedül hagyni azzal az emberrel. Ó anyám!!

-Nos köszi, a segítséget, Sokat jelentett. –mondta Rosa amikor megérkeztek a nap utolsó vendégei.
Már lassan fél hét van kint pedig már koromsötét.
-Szóval.. nyugodtan mehetsz haza, a szüleid biztos várnak…
-Nem sietek. És még beszélgeti is akartam veled… Na, meg gondolom éhes vagy s, ha gondolod készíthetek neked egy iszonyat finom omlettet!
-Hogyan? Na azt már nem!
- Mi miért nem?- kérdeztem egy kicsit megdöbbenve a heves reakciója miatt.
-Mert először is még egyáltalán nem ismerlek, másodszor pedig, mi az, hogy Te készétel nekem valami vacsit, miközben úgymond vendégségben vagy?
-Már mondtam, hogy szeretnélek megismerni, meg amúgy sem tart sokból egy vacsora. Meglátod finom lesz. Na, meg a szüleid sincsenek itthon s így, hogy itt vagyok legalább nem vagy egyedül egy azzal a kéjenc hapsival, meg egy családra való idegen emberrel.
-Jó, oké megértettem, de azért egy kicsit kényelmetlen, hogy te csinálsz vacsorát a mi házunkban…
-Majd segíthetsz, ha szeretnél. – ajánlottam fel, amibe persze egyből beleegyezett, szóval felállt az ebédlőasztaltól és előszedte, amit mondtam. Tojást, paradicsomot, delikátot…
-Egyébként meg mit értesz azon, hogy perverz hapsi…? – nézett rám elgondolkodva.
-Azt, hogy perverz harmincéves férfi. – mondtam egyszerűen. – Nem igaz, hogy nem vetted észre, hogy…
-Micsodát? – nézett rám kíváncsian, bár kicsit ijedten.
-Azt, ahogyan nézett téged, hogy… hol nézett téged...
-Ööhm.. nem. De tudod, mit szerintem is jobb, hogy itt vagy és nem vagyok, azzal egyedül. – mondta végül, majd elővett nekem egy serpenyőt és az olajt.
S amíg készült a vacsora beszélgettünk. Na, jó inkább kérdezgettem. Az amolyan alap dolgokról. Általános kérdéseket tettem fel. Mi a kedvenc színe?, fekete, nekem a barna. Mióta rajzol?, mert elképesztő, amit a füzetben láttam, azt mondta, hogy pár éve kezdett. Hol szokott általában lenni, amikor van egy kis szabadideje? A szökőkútnál, vagy egy fa tetején a parkban, a felvonón fel s le és közben mindig a tájat, a felhőket, az erdőt, a hegyet, a hegyi házikót vagy éppen a felvonó egyik kabinjában ülő embereket rajzolgatja. Én pedig az erdőben szoktam bóklászni, de ezt már lehet, hogy említettem…
-Oké, most én jövök. – emelte fel a kezét, miután letette a villáját – mégis mit kerestél délután kint az esőben?
-Őszintén? – néztem rá, majd elmosolyogtam, amikor bólintott.
-A szökőkút felé tartottam, hátha ott talállak… csak ugyebár közben eleredt az eső… De végül mégiscsak beléd botlottam, Szó szerint persze.
-De miért…
-Mert mint mondtam beszélgetni szerettem volna veled. Na, de én jövök. Miért van az, hogy akárhányszor látlak mindig egyedül kuksolsz, például a suliban a folyosón, vagy kint az udvaron, a parkban…?
- A suli folyosóján azért szoktam egyedül ücsörögni, mert Emma főzőklubba jár és őt várom. Az udvaron is ezért láthattál. A parkban meg rajzolni szoktam.
-Ki az az Emma?
-Az egyetlen barátom. Már óvoda óta ismerem. – mondta mosolyogva. Látszik rajta, hogy büszke rá. – Én jövök. Az, hogy lehet, hogy a suliban te vagy az egyik legjobb tanuló, meg már annyiszor ajánlotta neked a tesitanár az atlétikát, sohasem fogadtad el?
-Ezeket honnan tudod? – néztem rá csodálkozva.
-Ugyan már. Mert miért ne tudnám? Hiszen te vagy a suliban a legmenőbb srác, a legtöbb lány odavan érted, de komolyan mindig összesúgnak, ha meglátnak téged, az egyik osztálytársam meg szó szoros értelemben rajong érted…
-Nem erre gondoltam azt, atlétikát honnan tudod?
-Hallottam. – mondta egyszerűen.
-Értem… na és te nem rajong értem, legalább egy kicsit? – néztem a szemébe.
-Megbántalak, ha azt mondom, hogy nem? – kérdezett vissza komoly tekintettel, de a szemében mosoly csillant.
-… nem. – válaszoltam kis idő elteltével - Na, jó nekem mennem kell. Késő van és a szüleid is jönnek biztosan nemsokára. – néztem fel az órára. Már elmúlt fél tíz.
-Még tíz pert és itthon kell lenniük... kikísérlek.
-Rendben.
Kimentünk a konyhából, felhúztam a cipőmet, meg felvettem a melegítőfelsőmet, s kiléptem az ajtón, már egészen hűvös volt kint az idő. A leheletem is látszott, amikor kifújtam. Egészen a kapuig kísért. De amikor kiléptem a kapun még visszafordultam.
-Azt még elárulod nekem, hogy milyen színű a szemed?
-Mogyoróbarna. – válaszolta teljes elhatározottsággal.
-És arra gondoltál már, hogy miért hasonlít ennyire a szemed, a legendás fekete farkaséhoz? – kérdeztem mosolyogva.
-Persze, de az már egy másik történet...
-Hmm... rendben. Szia... farkasszem. – köszöntem el tőle, majd elindultam az erdő fele.
-Hogy mi? – fordult vissza hirtelen.
-Farkasszem. – mondtam mosolyogva.
-Ne hívj így! – mondta komolyan.
-Miért ne?
-Nem szeretem a szemem színét. Mindenki csúfol miatta. – vallotta be szomorúan.
-Csúnyák? Elképesztőek a szemeid – mondtam neki határozottan, mire egy kicsit meglepve nézett fel rám.
-Igen? Ó, hát akkor a szüleimen kívül csak te gondolod, így. Szóval légy megtisztelve. – hadarta legalább olyan gyorsan, mint múltkor a szökőkútnál. -… köszönöm. – mondta mosolyogva.