Rosa
Amint este Markus hazament, bezártam az ajtókat, majd felmentem a padlásra: A szobámba. Az asztalomról felkaptam egy rajztömböt, meg egy grafitot. Elővettem az egyik befőttesüvegemet, amit már mécsesként használok, s meggyújtottam egy kis gyertyát.
A gyertya rövid időn belül mentaillattal lepte el a szobámat.
A rajztömbbel és a grafittal, pedig az ágyamba feküdtem. S elkezdtem azt a képet felvázolni, amit az imént láttam.
Markust és a farkast.
Megrajzoltam az alapot, a verandát, majd alulról kezdve, a lábukat, a törzsüket, és végül a fejüket...
Éjszaka a rajzokat, csak úgy halmoztam egymásra, alig, hogy készen lettem az aktuálissal, a fejemben már fel is villant a következő kép.
Markus és farkas, még mindig ugyanabban a pózban, a farkas még mindig hátsólábaira ágaskodva állt, Markus vállain a mellső lábaival, s a homlokuk összeérve.
Az erdőben, egy keskeny kis ösvény, a légvégében, egy aprócska kis faház. Hasonlított Markusékéhoz, de ez teljesen el volt hanyagolva, a gaz már csaknem ellepte. A ház ablaka volt a következő kép, amint benézve, a falakat láttam amin szörnyű karomnyomok látszottak, mintha valaki vagy valami menekült volna a házból...
Aztán valamikor három óra körül nem bírtam tovább, és elnyomott az álom.
Reggel mire felébredtem, már Markus lent volt a konyhában, éppen palacsintát csinált. Csak álltam az ajtóban és figyeltem. Figyeltem az széles vállait, a karjait amint épp egy lapáttal alányúl a palacsinta alá és megfordítja, kiteszi a tálra, majd újat beleönti a serpenyőbe az újabb adagot.
Mintha észrevette volna, hogy figyelem, mert anélkül köszönt, hogy megfordult volna.
-Jó reggelt, Farkasszem!
-Hé, mondtam már, hogy ne nevezz így! Egyébként meg honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdeztem, miközben elindultam felé. - Csak nem nekem csinálod a palacsintákat?
-Megérzés volt, mellesleg igen neked. És attól, hogy te nem szereted attól még én így foglak hívni.
-De én tényleg nem szeretném! - makacskodtam.
-Mert jobban örülnél, a gyönyörűmnek?
-Azt nem mondtam!
-Na látod! Szóval Farkasszem maradsz. - mondta, s én lebiggyesztettem a számat, ő pedig egyszerűen kiröhögött.
-Amúgy, hogy jöttél be? - kérdeztem kiszúrva a lényeget, ami eddig fel sem tűnt.
-Tudod, anyukám is imádja a virágokat, így egyszerű volt megtalálnom a pótkulcsot, az rózsák alatt.
-Pedig én mindig is azt hittem, hogy az egy jó búvóhely a kulcsnak.
-Jónak jó, csak ne velem állj szembe.
-Ezt megjegyzem, de legalább tudod, hogy hol találod, ha jössz legközelebb is...
-Ohh, szóval nem is bánnád, ha legközelebb is besurranok? Még akkor is jöhetek, amikor anyukádék már itthon vannak?
-Ha nem félsz apumtól, akkor nembánom. - mondtam neki mosolyogva, s közben elkaptam három palacsintát, majd kivettem a szekrényből magamnak egy tányért, meg a csokiszirupomat.
-Te aztán nem vagy semmi!
-Most miért? Ez csak csokiszirup.
-De reggel hét előtt?
-És? A csoki az csoki, és ami csoki azt én mindet imádom, főleg palacsintához...
-Szörnyen édesszájú vagy!
-Hm? Te kérsz a tiédre?
-Kérek... - válaszolta végűl beadva a derekát, hiszen ki tudna ellenállni egy kis csokinak? Miután megforgatta az utolsó palacsintát is, letelepedett, velem szembe.
-Helyes! Mostantól a bajtársam vagy. - mondtam s nyomtam neki egy mosolygós arcot a palacsintájára.
-Amúgy meg apudtól nem félek én csak... hát..
-Csak hát..félsz! - röhögtem ki.
-Nem. Csak akárhányszor itt vagyok mindig olyan gyanakvóan néz engem, mintha meg akarnám rontani az ő egyetlen lányát... azt pedig már nem is említem, hogy milyen érzés, amikor a szobádba megyünk...
-Na mond, milyen?
-Mintha késeket hajigálna a hátamba.
-Hát nem semmi apukám van! - mondtam mosolyogva. - Na meg, ha már itt tartunk, tegnap este hívtak, hogy a továbbképzés még tovább húzódik... szóval majd a hét közepén érnek csak haza.
-Ohh, akkor belefér az időnkbe egy kis huncutkodás is?
-Hát ezt most nem találtad el! - mondtam, s az eddigi perverz mosoly lehervadt az arcáról.
-Annyira gonosz vagy! - mondta, s szomorúan ette tovább a palacsintáját.
-Én valami másra gondoltam, amíg anyuék nincsenek itthon...
-Igen és mire?
-Először is el kéne ugorni a gyógynövényboltba, mert elfogytak a teafüveim meg a gyertyákból is kifogytam.
-Oké... a teát még értem, de gyertyákat miért kell vennünk?
-Az éjjel elhasználtam őket...
-Mi? Te mégis mit csináltál este a gyertyák között? Hm?
-Semmi olyat, amire te gondolsz! Na meg mellesleg, nem volt kivel... - mondtam s közben mosolyra húztam a számat.
-Ohh, majd akkor majd legközelebb besurranok az éjszaka, hogy legyen társaságod. Mit szólsz hozzá?
-Csak anyuék ne vegyék észre, rendben?
-Rendben! - mondta s közben belepacsizott a felemelt kezembe.
Nem tudom miért, de Markus az egyetlen, akivel ennyire szeretek hülyéskedni. Mert tudom, hogy ő sem gondolja olyan komolyan, mint amennyire én sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése