Rosa
Egész éjszaka alig tudtam aludni, csak bámultam az ablakomból az erdőt.
Az erdőt, ahol a farkassal találkoztam. Nem tudom, hogy miért, de valahonnan nagyon ismerősnek tűnt a tekintete, a vonásai és az a fenséges tartása. Egy állattól nem láttam még ilyen nyugodt viselkedést az emberekkel szemben. Mielőtt megérintettem a bundáját legbelül rettegtem, hogy mi lesz, ha nem tűri az érintésemet és megharap. De a félelmeim ellenére, tűrt. Sőt, úgy tűnt még jól is esik neki az érintésem. Fogalmam sincs, hogy meddig maradtam ott a farkas előtt térdelve, s a szemeibe nézve…
-Roosa…. biztos, hogy nem akarsz segíteni egy kicsit nekem? – kérdezte Markus mikor bejött a konyhába. Ez idő alatt én csak álltam a konyhánk közepén és a felmosónkat szorongattam…
-Ezt most eltaláltad! – mondtam neki, s gonosz mosolyra húztam a számat. –Amúgy is te voltál az, aki felajánlotta, hogy besegít nekem a hétvégén.
-De én, azt gondoltam, hogy megint rengeteg dolgod lesz….
-Nekem rengeteg dolgom van! - jelentetem ki, s jelentőségteljesen a konyhapulton heverő rajztömbömre pillantottam.
-Ahh… értem. – mondta szomorúan, majd felballagott az emeletre. Szegénykém…
-De biztos vagy benne, hogy nem jössz?
-Biztos. –mondtam miközben elővettem a teafüvet a szekrényből.
Menta… egyszerűen megőrülök érte!
-Egyébként Markus, kérsz egy bögre mentateát, miután befejezted? – kérdeztem felé fordulva.
-Ohh, hogy kapok jutalmat is, ha dolgozom… hmm, nem is tudom. – mondta, gúnyos hangon. – Rendben kérek.
-Jó. De csak, hogy tudd, csak akkor kapsz, ha egy órán belül befejezed a dolgodat!
-Jó, oké. Befejeztem a hülyeséget és nekikezdek a dolgomnak. – mondta és tisztelgett egyet...
Még, hogy befejezi... Gondoltam, s mosolyogva fordultam vissza a teámhoz.
Öntöttem vizet a teaforralóba, majd feltettem a gáztűzhelyre. Elővettem két egyszínű bögrécskét: Egy zöldet és egy narancsot, majd mind a kettőbe tettem két-két evőkanál szárított mentát.
S, mint, aki jól végezte a dolgát leültem a konyhapult mellé, és a fekete farkas körvonalait kezdtem el rajzolni.
-Ez a mi házunk lenne? – kérdezte egy hang a hátam mögül…
Markus volt az, de annak ellenére, hogy csak ő volt rajtam kívül a házban, én mégis nagyon megijedtem. Hála, hogy nem rondítottam el a vázlatomat, ami már majdnem készen volt.
-Hogy micsoda? – kérdeztem értetlenül.
-A rajzodon. – mondta a konyhapulton heverő munkám felé biccentve.
-Nem értelek.
-Ez a mi házunk. – mondta nyugodtan, majd lekezelően folytatta – felismerem.
Ekkor értettem meg, hogy mégis miről beszél. Visszanéztem a rajzomra, s leesett az állam. Nem lehet igaz, hogy eddig észre sem vettem.
-Tényleg…
-Nem szándékosan rajzoltad? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.
-Nem. - válaszoltam egyszerűen. – Ösztönből rajzolok…
-Ösztönből?
- Igen. Általában nem gondolkodom, csak rajzolok, nem tudom, hogy mit. Ilyenkor az elmém szárnyal, s azt a képet vázolom le a lapra, ami épp felvillan előttem. Úgy látszik jelen esetben a ti verandátok..
-És a farkas. – mondta nyugodt hangon, miközben jobban szemügyre vette a rajzomat.
-És a farkas…
-De… elképesztő, hogy milyen pontos a rajzod, mintha csak egy fényképet néznék.
-Oh, köszi. Ezt most bóknak veszem. – mondtam mosolyogva, s felálltam a székemről, mert a teaforraló elkezdett fütyülni. Elzártam a gázt, s öntöttem a bögrékbe vizet.
-Kérsz bele cukrot vagy citromlevet? – kérdeztem felé fordulva. Markus még mindig a rajzomat tanulmányozta..
-Hogy mi?
- A teába. – mondtam mosolyogva.
-Ja igen! Mindenképpen!
-Rendben akkor itt a cukor itt meg a citromlé, csináld meg magadnak.
-Naa, én azt hittem, hogy megcsinálod nekem. – mondta csalódottságot tettetve.
-Hinni Istenben kell! – mondtam s kinyújtottam rá a nyelvemet, majd felkapva a narancs bögrémet leültem vissza a helyemre. S ismét a kezembe vettem a ceruzát, hogy befejezzem a vázlatomat. Őszintén nem hiszem, hogy be fogom fejezni, mármint, eredetileg, úgy terveztem, hogy a vázlatomat most kivételesen ki is festem… De már nem nagyon van hozzá kedvem szóval úgy látszik, hogy a vázlataim egyre csak növekedni fogna… Ugyanis mostanában csak vázlatokat készítek. Mert egyszerűen, mire a festéshez érnék, újabb és újabb képek villannak be, amiket ugyanúgy le akarok rajzolni.
Most is.
A képen Markus van és a fekete farkas. Markus ott áll a verandájukon, a farkas pedig két lábra állt, s a mellső lábait Markus vállaira rakja, s így néz bele a szemébe.
Elővettem egy narancsszínű ceruzát, ha már nem is festem, ki legalább a farkasnak legyen színes szemei.
És kész!
-Már készen is vagy Rosa? – kérdezte miközben letelepedett mellém.
-Igen. Szeretnéd?
-Micsodát? – nézett rám értetlenül.
-A rajzot.
-Te nekem adod? Hm? – kérdezte azokkal az elbűvölő borostyán szemeivel… csillogtak.
-Hm… nem.
-Mi?? Ne már! Az előbb még azt mondtad, hogy nekem adod! – mondta sértődötten.
-Meggondoltam magam. – válaszoltam közönyösen. – Pera néninek vidd haza. Neki adom! – néztem rá mosolyogva.
-Hmm..jó. – mondta szomorúan.
-Mi az? – kérdeztem aggodalmat tettetve.
-Már beleéltem magamat, hogy nekem adod.
-Ohh. Hát neked egy másikat gondoltam. – mondtam, s az előbb felvillanó képre gondoltam.
-Komolyan? – kérdezte, miközben szemei újból elkezdtek csillogni.
-Markus! Most komolyan olyan, vagy mint egy kisgyerek! – mondtam neki nevetve.
-Na most miért? – kérdezte s közelebb hajolt hozzám.
Tudom, hogy ő az idősebb, de akkor is… néha úgy érzem, mintha ez fordítva lenne, még akkor is, ha csak hülyéskedik.
-A viselkedésed. – mondtam még mindig mosolyogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése