Markus
Amikor beléptem Rosa szobájába őszintén meglepődtem. Egyáltalán nem erre számítottam, valami lányos, üres falakra, ami még passzol is a személyiségéhez, mondjuk néhol egy-egy képpel díszítve, de ez… A falak különböző rajzokkal kitapétázva. És ezt teljesen komolyan mondom, egy kicsi rész sincs kihagyva, ha már az ablakokat nem vesszük figyelembe. A falak felfele haladva összefutnak, nem magas a szoba, éppen elférek, hogy ne verjem be a fejemet a legalacsonyabb részen. A lámba nem a plafonon van, mivel nincs olyan, hanem két oldalra vannak beépítve, egy-egy tetőablak közé és van még egy ablak az erdő felé, házunk felé néz.
Az összes rajz egyetlenegy farkast ábrázol, más-más közegben, de megakad a szemem egy rajzon, amit felismertem.
-Ezt mikor csináltad? – mutattam a rajzra.
-Még régebben, azt hiszem tavaly ősszel.
-És hol rajzoltad?
-A libegőben. Miért?
-Mert én már jártam itt.
-Hogy? Ezt meg hogy érted? – pattant fel az ágyáról, ami egyébként az erdő felé néző ablak alatt van, közvetlenül alatta. És odaállt mellém.
-Ez bent van az erdőben és én mát jártam itt!
A rajzon egy ösvény van, hasonló, mint amit a múltkor láttam a lenti füzetbe, csak ez már egy tényleges megfestett változata. Az ösvény mellett bokrok, csipkebokor és tölgyfák, majd amikor az ösvény bekanyarodik, egy bokor rejti el az utat, ahonnan egy pár vörös szempár szegeződik felénk. Én már jártam itt, nincs olyan messze a házunktól, de mégis bent van az erdő mélyében.
-Komolyan? – nézett rám elképedve.
-Aha, szeretnéd látni? – kérdeztem.
-Ez komoly? Megmutatod? - nézett rám csillogó szemekkel.
-Aha.
-És mikor… mikor megyünk? – kérdezte izgatottan.
-Most! Tehát készülj!
-Huh most?? Igeen megyünk az erdőbe. – kiállt ott és mosolyogva felkapott egy pulóvert és egy sálat tekert a nyakára (már elég hideg van odakint).
Lesiettünk az emeletről és miután elmostuk a bögréinket elindultunk fel a hegyre.
Még sosem nem láttam ilyen boldognak Rosát, lehet, hogy már hamarabb el kellet volna hívnom az erdőbe. Na, mindegy.
Amint kiléptünk a kiskapunk egyből lefordultunk a ház melletti földútra, mert arra gondoltunk, hogy lerövidítjük az utat, hogy többet, tudjunk bóklászni az erdőben, mert ugyebár már csak három óránk van sötétedésig. Az pedig valljuk be nem sok idő. A földút pont a libegőnél ért véget.
Beültünk az egyikbe és fellibegtünk a hegyre. A kilátás gyönyörű, akárhányszor kell használnom a libegőt, mindig elbambulok, a táj látványától, ahogyan a hegy alján elterül a város, a vörös háztetők porítják a talajt és végül körül ölei őket a hatalmas kékség, a Bodensee.
-Na merre megyünk? – kérdezte Rosa amikor kiszálltunk a kabinból.
-Először hozzánk, lerakom a cuccomat meg anya is biztosan otthon van.
-Te itt laksz a hegyen? Mi vagy te hegylakó? - kérdezte mosolyogva.
-Igen, itt lakom az erdei házikóban. Nem tudtad? Én vagyok, Markus a hegyről! – mondtam teljesen komoly arccal, de nem bírtam ki így elnevettem magamat.
-Akkor ezek szerint tiétek az a kicsike házikó, amiről rémtörténeteket mesélnek a suliban?
-Igen. De jó, ha vigyázol, attól, hogy ott lakom még nem biztos, hogy a történetek kitaláltak! – mosolyogtam rá… bár lehet, hogy ez már vigyor volt. –Gyere be. – mondta és kinyitottam a bejárati ajtót, mert időközben elértük a házunkat.
Rosa félénken lépte át a küszöböt. Na, nem mintha bármitől is félnie kellene. Az előtérben lehúzta a cipőjét majd óvatosan belépett a nappal-étkező-konyhánkba. Anya épp a konyharészben volt. Teát főzött, tudom, oda sem kellet néznem, mivel a menta az egész házat körbelengte.
-Szia anya.
-Jóestét! – köszönt Rosa. Majd anya egy nagyobb ledülettel felénk fordult. Nos igen, nem, hogy még senkit, de főként még egy lány sem járt nálunk. Szóval egy női hang elég nagy ritkaság nálunk, anyán kívül természetesen.
-Óó, csak nem Markus barátja vagy? – lépett oda Rosahoz legalább olyan izgatottan, mint amikor ő megtudta, hogy megyünk az erdőbe. – Vagy esetleg a barátnője…?
-Mi..mi! Nem… nem, nem vagyok a barátnője. – hebegte Rosa elpirulva. Nagyon aranyos ilyenkor, amikor zavarba jön pont, mint amikor legelőször láttam. Akkor is teljesen elvörösödött. – Csak a barátja vagyok. Rosa Zusak-nak hivnak.
-Óó akkor a tiétek a HIres Zusak apartman.
-Ugyan annyira nem hires.
-Dehogynem! Nem kell szerénykedned, legalább olyan híres, mint a virágboltom! – mondta anya elképesztően büszke mosollyal. Mondjuk, van mire büszkének lennie. –Kérsz egy kis menta teát, Most csináltam – Rosa bólintott – Neked is öntök Mark. Ja, és hívj csak nyugodtan Pera néninek. Én pedig hívhatlak Ros-nak?
-Ros-nak? Még senki nem hívott így, de természetesen jó lesz… Pera néni. – mosolyodott el Rosa, majd leült az ebédlőasztalhoz egy csésze gőzölgő mentával.
-És mit lehet rólad tudni Roz? Szereted a virágokat?
-Igen szeretem őket! Van is kedvencem a nefelejcs! Hát rólam tudni kell, hogy imádok rajzolni, most nálam van egy rajzom, mert Markus szerint ennek a rajznak a pontos mása megtalálható az erdőben! - mondta Rosa és letette anya elé a rajzott, amit magunkkal hoztunk. Ahogyan nézte anya a rajzot a szeme aggodalmasan összefutott, még ha egy pillanatra is, de észrevettem. Biztosan az erdő miatt!
-Mark - tuti az erdő, teljesen biztos vagyok benne! - már megint az erdő? - futott össze a szemöldöke aggodalmasan, és tudtam!
-Anya, már mondtam, hogy nem kell aggódnod, ez a hely amúgy sincs messze a házunktól és nézd csak meg Rosat, mennyire fel van dobva csak azért mert elviszem az erdőbe! - intettem az örömtől majd kipukkadó Rozára.
-Ennyire szeretnél menni az erdőbe Roz? - nézett felé anya ugyancsak aggodalmasan, őszintén nem értem, hogy miért kell ennyire aggódnia!
-Igen elképesztően! Mindig is be akartam menni az erdőbe, csak sosem volt kivel, mert azt egyedül sosem mertem, mert még eltévednék a végén! De egyébként miért aggódik ennyire Pera néni?
-Khm! Erre én is szörnyen kíváncsi vagyok, anya.
-Huuu - fújta ki a levegőt - rendben elmondom. Biztosan hallottatok már a városban terjedő legendáról... a fehér és fekete farkas legendájáról. Nos, annak a legendának valójában az a vége, hogy: "a fehér farkas nem tudott teljesen végezni a fekete fenevaddal, ezért a vad még ma is az erdeinkben bóklászik.."
-De anya ennek az egésznek már több, mint 100 éve! Hogyan lehetne életben egy farkas?
-Itt nem egyszerű farkasról van szó! Ez egy szörnyeteg! - nézett rám szigorúan.
Tehát ezért volt mindig ideges és most is.
-Hát értem, de mi akkor is megyünk, hogy még világosban visszaérjünk. - álltam fel az asztaltól és a poharamat a mosogatóba tettem.
-Köszönöm a teát, nagyon finom volt! - szólalt meg Rosa s ő is a mosogatóba tette az övét.
Az erőben sétáltunk. Sétálunk.
Rosa pedig elképesztő éberséggel figyeli a környezetünket, a fákat, madarakat, a bokrokat az ösvényt. Olyan mintha a szemével vázolná a természetet egy hatalmas vászonra.
-Egyébként már szerettem volna kérdezni, hogy miért van az, hogy egy olyan lánynak mint te, miért nincs barátja? Miért van az, hogy vagy egyedül keringsz a folyosókon vagy Emmával? Nincs más barátnőd esetleg ismerősöd?
-Juu, de sok kérdés.. - mondta kizökkentve a vázolásból. - Hát akkor ezekre egyetlenegy választ tudok csak adni! Félnek tőlem a többiek és Emma volt az egyetlen aki elfogadott olyannak amilyen vagyok! És te...a hegylakó. - mondta pimaszul.
-Ezt hogy kellene értenem? Miért kellene félni tőled vagy miért félnek egyáltalán tőled? - kérdeztem mosolyogva.
-A szemeim.
-A szemeid? Mi van velük? Hiszen gyönyörűek.
-Nem ez nem igaz, ezek a szemek nem gyönyörűek! Ezek egy szörnyeteg szemei.
-Egy szörnyetegé.. - ismételtem meg. - Nem lehet igaz, hogy egy ilyen apróság miatt féljenek tőled a többiek.
-Azt mondogatják, hogy "...a szörnyeteg bennem lakozik tehát rettegjen aki Rosa útjába kerül!!"
-És te hiszel nekik?
-Engem ez nem érdekel! Megvagyok én a saját világomban! - mondta szomorú mosollyal - És nem, nem zavar, hogy nincs sok ismerősöm sem, teljesen meg vagyok elelégedve Emmával és veled.
-Értem. Ó gyere itt kell lefordulni!
Fogtam meg a kezét és húztam magam után két bokron át, a bokrok után pedig beléptünk a rajzba. ott álltunk a megrajzol ösvényen. Rosa ösvényén.
-Uram isten! Igazad volt, ez tényleg ez tényleg ugyanaz. - mondta és előszedte a rajzát s maga elé emelte. Pontosan beleillet a környezetbe. - De mégis, hogy lehet ez, mégis hogyan csináltam??
-Nem tudom, de ez elk.
-Elk? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
-Aha! Elk. azaz elképesztő. És komolyan mondom, mert nézd meg a bokrokat, a fákat és azt a bokrot! - mutattam arra amelyikből a rajzon két vörös szempár világit. - Megnézzük mi van mögötte?
-Még szép!
Végigmentünk az ösvényen, egészen a kanyarig. A kanyart egy újabb bokor torlaszolta el, pont olyan mint amin keresztül idejutottunk. Rátettem a kezeimet a bokorra és egy széthúztam az ágakat és ami mögötte volt, az... Az egy.. egy vörös szemű farkas?
Egy tölgyfa törzsénél ült. Mint egy másik rajzon... A bundája fekete volt a szemei pedig vörösen égtek. A farkas egyszer csak feltápászkodott és megindult felénk, átkúszott a bokor alatt és megállt előttünk. Azaz inkább Rosa előtt. A fekete farkas elképesztően hatalmas volt. A háta a derekamig ért, Rosának pedig a melléig.
A farkas, mintha engem nem is látna egyenesen Rosa szemébe néz. Teljesen nyugodtan, nem vicsorog és nem is morog csak figyeli Rosát. Majd félre biccentette a fejet és.. és leült elé.
Rosa kinyújtotta kezét és megsimította a farkas fejét, egészen le a nyakáig.
Ezt egyszerűen nem hiszem el!
Itt van előttem egy farkas és Rosa. A farkasnak fekete bundája egybeolvas Rosa gyönyörű hosszú fekete hajával. A vörösen izzó szemük pedig összekapcsolódott egymással...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése